Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nemcsik Pál: A borsodnádasdi kétlaki munkásság életmódjának változása

mintázó szerszámok többnyire háromélű reszelőkből készültek. Használnak vésőt, kirnelt,

2 7 és krajcvágót.

2 8 A tárgy készítésének technikája lényeges változást mutat. Az esztergályozás előtt a gyárban megkalapácsoltatták a kovácsokkal a hámorral,

29 hogy a vas ne legyen ravacsos.

2 3 A tányér sima felületét kézi reszeléssel érték el. Régen mindezt sikta

31 alatt és után csinálták a gyárban, amikor a gépek szabadok voltak. Ez az állapot a felszabadulás után megszűnt. Fájlalják is egyes kétlaki munkások, hogy nem ápolhatják tovább ezt a ,.hagyomány"-t, mert „most még a zsebit is végigtapogatják a gyárkapuba az embernek."

32 Régen szegecselték a vasat, újabban már hegesztik, így a belső mintákat sem a fúrás, sem a szegecselés nem zavarja. A kézi reszelést ma már esztergályozás váltotta fel. Illő, hogy a készítőkről is megemlékezzünk. A már említett Szkálosi család három nemzedéken keresztürkiszolgálta a község igényét ennek a tipikus háztartási eszköznek az elkészítésével. Szkálosi József, Szkálosi Béla és Szkálosi Gyula 1880-tól 1970-ig, mint a három nemzedék képviselői hozzávetőlegesen 100—100 db vasat készítettek a községbéliek megrendelésére. Bizonyos, hogy a környékbeliek számára is dolgoztak. Az első két mester rajzai elég kezdetlegesek, és nem érzékelték kellőképpen azt, hogy negatív írást kellett volna alkalmazniuk. Szkálosi Gyulánál ezek a hibák már nem álltak fenn, rajzai finomabbak, a szöveges részek is pontosak, helyesek. Mindhárman kovácsok voltak. A kétlakiak közül esztergályosok, kovácsok, lakatosok, hegesztők foglalkoztak sütővas készítésével. Néhányuk nevét feltétlenül meg kell említeni: Csuhaj László, Érsek Gyula, Jakubcsák Károly, Járdán Rafael, Kovács Endre, Kukovicza Rezső és Vincze Badalin. Ezek az emberek nem hivatásszerűen foglalkoztak a sütővas készítésével, szívességből, figyelmességből készítették rokonoknak, barátoknak, cimboráknak. Némely esetben egy-egy jól sikerült vasnak az elkészítésével a kétlaki munkások az egész falu előtt nagy megbecsülést szereztek. Elismerték szakmai tudásukat, művészi hajlamaik is széles körben ismertek lettek. Miután az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a molnárkalács különleges és sajátos tápláléka volt a nádasdi és általában az Ózd vidéki kétlaki munkásságnak, továbbá ahhoz sem férhet kétség, hogy a sütővas szinte elmaradhatatlan háztartási eszköze volt a kétlaki munkáscsaládoknak, tanulmányunk leglényegesebb mondanivalójához érkeztünk el. Felelnünk kell arra a kérdésre, hogy miképpen tükröződött a kétlaki munkásnak a természethez és a társadalomhoz való viszonya a tárgy díszítőelemeiben. A molnárkalács-sütővasak díszítőelemei a) A vallásos élet jelképei A díszítőelemek legősibb rétege majdnem kizárólagosan a vallásos élet jelképeit tartalmazza. A molnárkalácssütés a római katolikus egyház liturgiájához szorosan kapcsolódó ostyasütéshez fűződik. Az egy szín alatti áldozás fontos kelléke volt az ostya, ezért található meg tájegységünk számos parókiáján az egyház ostyasütő-vasa. A vasat vagy a plébániákon, vagy a harangozónál (sekrestyésnél) találhatjuk meg. Az utóbbi évtizedekben az ostya házi elkészítése megszűnt, az egyházmegye központilag biztosítja az egyházközségeknek a szükséges ellátmányt. A korábban kizárólagosan egyházi ünneprendhez kötött ostyasütés folyamata elvesztette monopol jellegét. A kapitalizmus korában — áttételesen ugyan — de mégis a népi táplálék egyik válfajává vált. Elvesztette eredeti funkcióját, a hozzá fűződő misztikus elemeket. A molnárkalácsban mintegy elvilágiasodik, 54