Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Nagy György: A nép építkezés technikája és a társas munka formái Karcsán
A vázszerkezet elkészülte, a fonás befejezése után a tapasztás következett, mégpedig azonnal, hogy a sövényfal ki ne száradjon. A tapasztás három rétegben készült. Először a sövényfalat mindkét oldalról durván beverték sárral, s amikor ez egy- másfél hét elteltével megszikkadt, újra rátapasztottak egy vékonyabb réteget, ezután pedig következett a simítás, amikor az egyenetlenségeket is eltüntették, s a falat simára dolgozták. Azokat a gerendákat (a függőleges oszlopok egyik oldalát, a koszorúgerendákat), amelyekre sár került, a tapasztás előtt bevagdosták, hogy a sár jobban tapadjon rá. A tapasztás anyaga a falu határában és a portákon található nyirokföld volt. A földet 2—3 m átmérőjű 30—40 cm vastagságban elterítették, majd vízzel bőven megöntözték és emberekkel, lóval vagy ökörrel megvágatták. Az így megtaposott sárhoz töreket, pelyvát kevertek, mégpedig annyit, amennyi egy fészek sárnak a negyedrésze volt. Ezután mégegyszer megvágatták, eldolgozták a sárban a töreket. A munkát addig végezték, amíg a villa ága között meg nem állt, vagy a csupasz taposó lábhoz nem tapadt a sár. Az elkészült sarat furikxz. (talicskára) rakták és a falhoz vitték. Az első tapasztást szerszám nélkül, kézzel végezték a fal mindkét oldaláról egyszerre. Az első tapasztás megszikkadása után a vakolás következett. A második tapasztáshoz is ugyanolyan anyagot használtak, mint az elsőhöz, csak ekkor már vékonyabb réteg került a falra. Ezt a munkát kanállal és nagysimítóval kőműves, vagy ehhez a munkához értő ember végezte. Ekkor történt az ajtók, ablakok beállítása is. Amikor a vakolás is megszáradt, kezdődhetett a fal végleges elkészítése, a simítás. A simításhoz használt sárhoz nem tettek töreket, hanem a nyirokföldhöz egy kevés homokot kevertek. Ez volt a legvéknyabb réteg és ezt simára el kellett a falon dolgozni. A simítás kiszáradása után következett a meszelés. Ez a gazdaasszony munkája volt, de segítettek a rokonok is. A mészhez mindig kevertek kékfestéket. Egy 5X5 méteres belvilágú ház falainak meszeléséhez körülbelül 2—3 dkg kékfestéket használtak fel, hogy a falnak „porcelános" színe legyen. A ház felépítésének időtartama mindig attól függött, hogy mennyi ember dolgozott az építkezésnél. Karcsán az volt a szokás régen, és még napjainkban is, hogy a rokonok, szomszédok, jóbarátok segítenek egymáson az építkezésnél. Bármilyen munkája volt valakinek, ha az építő segíteni hívta, szívesen ment, mert a segítés kölcsönös volt. Rendszerint csak egy-két fizetett ember dolgozott az építkezésen, a segédmunkások segítségképpen dolgoztak. A jelentős segítségnyújtásra példát még napjainkból is említhetünk: egy 15X15 méteres lakás fala 1972-ben betonalappal és blokktéglából 3 szabad szombaton épült fel. Ha 10 ember vett részt a munkában, akkor a ház tetővel, falazással egy hónap alatt elkészült. Legnagyobb munka az építkezésnél a tapasztás volt. Itt kellett a legtöbb ember, mivel igen sok sárra volt szükség, s annak elkészítése sok időt igényelt, s a munka is nehéz volt. Olyan mesterek, akik csak az építkezéssel foglalkoztak, nem voltak a faluban, de volt néhány parasztember, akik értettek a faragáshoz, tetőkészítéshez, vakoláshoz, tapasztáshoz. Az irányító szerepét ők töltötték be. A paticsfalú épületeket az 1800 : as évek végéig, az 1900-as évek elejéig építették. Ilyen volt a lakóépület, az istálló, esetleg a csűr is. A lakóépület három részből házból, pitvarból és kamrából állt, s ugyanazon tető alatt, a lakóépület végéhez csatlakozott az istálló. Az istálló végében eresz volt, amely a gazdasági eszközök tárolására szolgált. Volt olyan ház is, amelynek lakószobája az istálló mellett volt és az istállóba ablakon keresztül lehetett betekinteni a szobából. Paticsfalú épület 1973-ban már nincs a faluban, mint ahogy nádtetejű ház sincs. Az utolsó paticsfalú kamrát 1959-ben bontották le. 173
