Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nagy György: A nép építkezés technikája és a társas munka formái Karcsán

megegyezett egy-egy hozzáértő emberrel az építkezés vezetésére. A szakembernek elmondta, hogy milyen nagyságú épületet kíván építeni. A faluban az épületek hossza 18—20 méter, szélessége 6—7 méter volt. Az oszlopok földbe kerülő végeit a földbeásás előtt megfüstölték. Az égetésre, illetve a füstölésre a korhadás késleltetése miatt volt szükség. A földbe helyezése előtt az oszlopokat méretre vágták. Az épület vázának függőleges oszlopai 4—5 méter hosszúak voltak, s a felső végén elkészítették a csapokat. Ezután kerültek földbe az oszlopok. A négy sarokoszlop leállításával kezdték a munkát, majd felállították a többi oszlopot is. A homlokzat közepére leástak egy ugyanolyan oszlopot, mint a sarokoszlop, de ez annyival rövidebb, mint amilyen magas volt a mestergerenda. Ez az oszlop ugyanis a mestergerendát tartotta a homlokzati részen. A mestergerendatartó középoszloppal egyvonalba még egy ugyanilyen oszlop került a mestergerenda másik végének tartására. Az oszlopokat úgy helyezték el, hogy az épület nyílászáróinak (ajtóknak, ablakoknak) a helyét mindig kihagyták, illetőleg az ajtók és ablakok helyére is oszlopok kerültek. A falat határoló függőleges oszlopok be ásása után került sor a koszorúgerendák felszabására. A koszorúgerendákat is rendszerint tölgyfából készítették. A XIX. század vége felé épült házaknál már tölgyfa helyett nyárfa, illetve fenyőfa a jellemző. A koszorúgerendák felszabása azt jelentette, hogy a fal hosszúságában és szélességében leásott függőleges gerendák csapjainak megfelelően kivésték a gerendákat, hogy a felhelyezés után összetartsa a függőleges gerendasort. A koszorúgerendák felhelyezése után következett a függőleges oszlopok közé a merevitőkarók beépítése. Ezek egymástól 20—30 cm távolságra kerültek. A merevítőkarókra a későbbi vesszőfonásnál volt szükség, mert másképpen a vesszőfonás nem lett volna tartós. A merevítőkarók egyik végükkel a földbe kerültek, a másik végük pedig a koszorúgerendába vésett lyukba illett. Anyaguk bármilyen fa lehetett, legtöbbször azonban fűzfa volt, mert ehhez lehetett legkönnyebben jutni, hiszen a vizek partján valóságos erdő volt e fafajtából. A fal vázának elkészítése után került sor a fonásra, a. sövény fal elkészítésére. A sövényfal készítéséhez fűz, veresgyűrű (cornus sanguinea) és feketegyűrű (acer tataricus) vesszőt használtak. A vesszőket vagy frissen szedték, vagy ha régi szedés volt, akkor a fonás előtt beáztatták, meglocsolták, hogy ne törjön. A vesszőfonást mindig a ház egyik sarkán, a sarokgerendától indulva kezdték. A vessző a gerendán kívül volt, majd a következő merevítőkarón vagy gerendán belül, a harmadiknál újra kívül. A fonást szakaszosan végezték, vagyis a ház sarkától indulva körbe haladtak tovább. Fonásnál ha az első (kezdő) sor a gerendán kívül volt, a második sor már belülre került, a harmadik sor újra kívülre. Ablaknak, ajtónak fonás közben kihagyták a helyét. Az ablakot, ajtót csak a ház befejezése, tapasztása után szerelték be. Az épület falainak fonása természetesen csak akkor kezdődhetett, amikor már a tetőszerkezet is kész, illetve felrakták a koszorúgerendára. Ezt azért csinálták így, mert a fonást végezhették az idősebbek is. A koszorúgerendák felrakása volt a legnehezebb munka. A ledöngölt, erősen beállított függőleges tartógerendákhoz ferdén hozzátámasztottak annyi rudat, ahány függőleges gerendát kötött a koszorúgerenda. Ezeken a ferde rudakon húzták fel kötéllel a koszorúgerendát és helyezték el úgy, hogy a függőleges gerendák csapja pontosan illeszkedjen a koszorúgerendán kivésett lyukba. A sarokoszlopnál a koszorúgerendát még vaskapoccsal is rögzítették. A mestergerenda elhelyezése is így történt, de még a koszorúgerendák feltétele előtt, mert a homlokzati rész koszorúgerendája a mestergerendába csapolódott be. A mestergerenda a paticsfalú házaknál végigfutott a ház egész hosszán. 172