Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Jósvai Gizella: Az erdő haszonvétele Erdőhorvátiban

hanem csak itt vásárolták fel. Az alkudozás soha nem maradt el favásárlásnál, általában nem súlyra, hanem szemre vették a fát. Erdőirtás és gondozás. Az erdőirtásra azért volt szükség, mert a régi, megvénült falc helyett újat telepítettek, vagy az irtás helyét legelőként kívánták hasznosítani. Az irtás időszakát mindig az határozta meg, hogy az erdőben milyen fafajta volt az uralkodó. A bükköt pl. télen, a tölgyet tavasszal és nyáron, a gyertyánt pedig szintén télen volt a legalkalmasabb vágni. Az erdőt a falubeliek mellett a II. világháború idején kirendelt hadifoglyok is irtották. A hadifoglyokat külön helyre vitték és nem engedték hogy a falubeliekkel együtt dolgozzanak. Mindig szigorú felügyelet alatt álltak. A fa, amit kitermeltek, az uradalomé lett. Az itt dolgozó falubeli munkások bérüket fában kapták meg. Az irtványt kb. egy évig hagyták parlagon és csak azután kezdték beültetni, ha megtisztult a parlag. Az is szokásban volt, hogy a kiirtott erdőrészen magfákat hagytak, amelyek magjuk elhullatásával biztosították a vegetáció továbbélését. Magfának általában tölgyet és cserfát hagytak meg egymástól kb 25—30 m-es távolságban. Az ilyen magról kikelt csemetéket aztán ritkították és úgy ápolták mint az; ültetett erdőt. A községnek csemetekertje is volt, ebben fenyő, tölgy, bükk és gyertyán fafajták előnevelésével foglalkoztak. A csemetéket akkor ültették ki, amikor kb. már 2 évesek voltak. Az ültetést tavasszal és ősszel végezték, a munkavégzők többnyire falubeli parasztok voltak. A munkához ásót és ortókapát használtak. A kiültetett csemeték gondozásához hozzátartozott az is, hogy a vadak elől körülültették, különböző zaj csináló eszközökkel, szalagokkal védték. A beteg fákat fakátránnyal bekenve gyógyították. Erdei legeltetés A parasztemberek állataikat erdőben is legeltették. A legelők a kiöregedett erdőkben, irtványokon voltak. A legelők tulajdonosa a legelőtársulat volt, illetve a báró vagy a gróf birtokolta őket. Általában tehenet, juhot, kecskét, de disznót is legeltettek erdőben. A nyájakat (juh, kecske, disznó) és a csordát (tehén) naponként egymástól* elkülönítve hajtották ki. Az első kihajtás újabban május l-re esett, az utolsó pedig október utolsó napjára. Az esős, szeles, hideg napokon a kondások és csordások nem hajtottak ki. Erdei legelőkre hajtották a gulyát is, amit csak havonként vertek haza. A gulyának éjszakai szállást, fedett, vagy fedetlen karámot építettek. A legeltető pásztorok kunyhóban töltötték az éjszakát. A legeltetési időszakban a pásztorok élelmezésüket úgy oldották meg, hogy gyermekeik kihordták az ebédet vagy a vacsorát, ami általában főtt étel volt. A vacsorát kivivő feleség vagy a legidősebb fiú általában az éjszakát is ott töltötte, hogyha baj érné a gulyát, a pásztor ne maradjon segítség nélkül. A pásztort a nyáj őrzésében a kutya is segítette. Emlékezet óta erre legalkalmasabbnak a pulit tartották. A mozgékonyabb, csavargóbb állatokra a pásztor kolompot akasztott. A legvastagabb hangú kolomp a legmozgékonyabb állatra került, a többiek ennek megfelelő vékonyabb hangú kolompot kaptak, esetleg csengő került a nyakukra. Makkhullás idején a sertéskondákat makkoltatásra hajtották, ami a 30-as évekig volt gyakorlatban. Makkoltatás idején előfordult, hogy vadkan került a szelíd nyájak közé és párosodott a szelíd sertéssel. A pásztor hiába próbálta elkergetni, az inkább szembeszállt vele, nem hagyta el a kondát. Csak akkor ment el végleg, mikor a makkoltatási időszak befejeződött. A falu sertéseit csak a határmenti erdőkben makkoltatták, más vidékre nem hajtották. Olyan viszont előfordult, hogy a környékbeli községekből hajtottak ide sertéseket makkra, ezért fizetni kellett, a fizetség mértéke pedig attól függött, hogy milyen számú sertéskonda, milyen hosszú időt töltött a falu erdőiben. 165