Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Jósvai Gizella: Az erdő haszonvétele Erdőhorvátiban
és kőrisből készítették. A favágók szerszámaikra ismertetőjelet tettek, ez általában nevük kezdőbetűje volt és az egyes szerszámok nyelére vésték. A faközelítés. Azt az erdei munkát, amelynek során a fát a kitermelés helyéről a rakodóhelyre szállítják, közelítésnek nevezik. Ezt a munkát a saját lófogattal rendelkező falubeli fogatosok végezték. A közelítésnek több formáját különböztetik meg. így ha nem volt eszköz, vagy nem volt túl nehéz a fa, kézben és vállon vitték, ha súlyosabb volt, nyáron talicskával, télen pedig szánnal szállították. Az eszközre fel nem rakható nagyméretű rönköket gurították, vagy az erdőlejtőn csúsztatták. A szánon való közelítésnek két változata volt. A közeli rakodóhelyre kézi vagy gyalogszánon, a kb. 3 km-t meghaladó távolságra viszont már lovasszánon hordták a fát. A fuvarosok általában nem rendelkeztek eleve faszállításra alkalmas szekérrel. Ilyenkor a parasztgazdaságban használt szekérnek levették az oldal- valamint aljdeszkáit és csak a lőcsök tartották a fát. Az aljdeszka helyére is hosszú farönk került, hogy ne hulljon le az apraja. A szekérrakományt a fuvaros készítette el. A téli szállításhoz kettéfűrészelt lovasszánkót alkalmaztak. Ennek két fő része volt, eleje a. rövid talpú vagy kisszánkó és a hátsó része a csúszó vagy lacsuha. Itt is a lőcsök tartották a fát. Ez a típusú szán általában házilag készült, készítéséhez tölgy, bükk vagy akácfát használtak. Aki otthon nem tudta elkészíteni, az falubeli vagy szomszédos helyen lakó áccsal csináltatta meg. A nagy lovasszánnal általában ketten-hárman dolgoztak, mert a lovakat vezetni, illetve a szánt fékezni kellett. A szánra 8—10 mázsa fát raktak. A fékezést vagy karcolással végezték vagy a két részből álló szánt hátrabillentették és ilyenkor a földre leérő fa fékezte önmagát. A gyalogszánkóval csak egy ember dolgozott. Kb. 2—3 mázsa fát raktak rá. Fékezését ortókapa fokával, vagy valamilyen bunkóval végezték. Ha nem csúszott kellően a szán, falevelet hordtak alá. Gyakori volt, hogy a szán talpát abroncsvassal bevasalták, hogy ne kopjon a fa. Míg a nagyszánkón rönköt vagy rúdfát szállítottak, addig a kisszánkón tűzifát, vagy apró szerfát vittek. A szánokat természetesen az erdei munkán kívül is tudták használni, így pl. a téli trágyaszállítást és a takarmányszállítást is ezzel végezték. A hosszú szálfát emberi erővel is közelítették, de csak akkor, ha meredek volt a hegyoldal, ahová a fogat már nem volt képes felmenni. Ilyen esetekben láncokat, köteleket és csapófát használtak. A kötelekkel és láncokkal vontatták a szálfát, a csapófával pedig egyenes talajon gömbörgették (a csapófa a szőlőkaróhoz hasonló). A vontató, húzóeszközöket hurokkal erősítették a közelítendő fa végére. Ha mód volt rá, a közelítéshez inkább a lovat alkalmazták, mert az gyorsabb volt, így többet lehetett vele teljesíteni. Ritkán előfordult, hogy ökörrel dolgoztak. Ilyenkor a vontató állat hámjához láncot vagy kötelet akasztó horoggal erősítették fel. A közelített fát a rakodóhelyre hordták. Három-négy hónapos tárolás után került sor az elszállításra, de a keményfa sokszor egy évig vagy tovább is ott maradt. Szállítás. A tárolóhelyről a feldolgozás helyére lóval szállították a fát. Szállítás során különféle láncokat (első és hátsó csatlóláncot, átkötőláncot és kerékkötőláncot) használtak a rögzítéshez. A fát a fuvarosok szállították. Szállítás esetén ha sok és sürgős volt a munka, a fuvarosok az erdőben töltötték az éjszakát, hogy az időt jobban ki tudják használni. Saját maguknak és állataiknak ideiglenes szállást készítettek. Az emberek kunyhóban laktak, a lovaknak pedig náddal, falevéllel, gallyakkal rakott félszert készítettek. A két világháború között a fát keskenyvágányú ipari vasúton szállították a nagyobb feldolgozó helyekre, 20—30 km távolságra. 11* 163
