Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Jósvai Gizella: Az erdő haszonvétele Erdőhorvátiban

A munkások tájékozódását az erdőben a fák, a mohák és a zuzmók, valamint a nap és este a csillagok állásának ismerete segítette. A fákról való tájékozódást elősegítette az, hogy a fák koronája északról silányabb, mert az északi szél a legerősebb és az lekoppasztja a lombot. A zuzmó és moha a fán vagy kövön szintén az északi oldalt mutatja. Tájékozódásukban a nap kelése és nyugvása is iránymutató volt. A fadöntés. Fadöntéskor a munkát a legidősebb, legtapasztaltabb ember osztotta ki. Egyszerre egy-két hold területet vágtak ki, az egy favágó párra eső területet lépéssel mérték le. A kivágandó részt aztán sorshúzással osztották el egymás között, így nem volt vita, ha valakinek jobb vagy éppen rossz hely jutott. A sorshúzás úgy történt, hogy nevüket felírták egy papírcsíkra, ezt összegyűjtötték a legfiatalabb favágó sapkájába, és a legöregebb kihúzta. A sorshúzás után megjelölték az egyes területeket úgy, hogy a határon levő fáknak megfaragták a kérgét. A fadöntésnél figyelembe vették a szél irányát, a talaj lejtését, a fa sűrűségét, a patakok útját és az utak irányát. A fadöntés mindig szélirányában történt, vagy a talaj lejtésének megfelelően, esetleg arra, amerre nagyobb volt a fa húzása, vagy ritkább volt az erdő. Mindez a következő munkafázist, a gallyazást könnyítette meg. A döntést a legerősebb pár, vagy a szélen álló két ember kezdte. A dőlési irányt a fa húzásáról meg lehetett állapítani, de ezt gyakran befolyásolták, szabályozták lékeléssel. Azt tartják, hogy az összes fafajta közül a bükköt legkönnyebb dönteni, az törik a legkönnyebben. Amikor a fát belékelték, azt mondták, hogy hajkolva van. A hajkolást többnyire a dőlési irányban végezték, s a fát a hajk fölött befűrészelték. Fűrészelés közben a fűrész feletti nyílásba vaséket ütöttek, hogy ne szoruljon a fűrész, vagy ha volt közelben, a fűrészt forró vízzel locsolták meg. A dőlés előtt a munkások már figyelmeztették hangos kiáltással egymást: „Vigyázz, megy a fa." Szokás szerint az elhangzott kiáltás azt is jelentette, hogy a fa kidöntője semmilyen sérülésért, balesetért nem felelős. A fa kidöntése után gallyazás csak akkor következik, amikor már több fát is kidöntöttek. A műveletet baltával végzik. Feldarabolás után osztályozzák a fát: alegvéknyabb a gally fa és a tűzifa. Ezután következik a bányafa, vasúti talpfa, majd a rönk. Ez utóbbi a legvastagabb. A vastagságot áttolóval mérik, a hosszúságot pedig hossztolóléccel, vagy colstokkal. A földarabolt fát úgy rakják össze, hogy alulra alátétfa kerül, hogy a legalsó sor a föld nedvességétől ne rothadjon el. Aztán egy sor vastagabb fa következik, s erre a többi. A farakás két végére kalitkát raktak, hogy ne csússzon szét a rakás, illetve formásabb legyen. A szállítást megkönnyítendő, a rakásokat az út mellé építették. A vágásban idegennek nem volt szabad tartózkodni. A vágást akkor mondják teljesen tisztának, amikor már az utolsó fát is feldolgozták. Minden favágónak többféle szerszáma volt. Kis balta, nagy balta, kis fűrész és különböző ékek. Ezeket a szerszámokat saját maguk szerelték be. Volt amikor a szerszámokat örökölték, utóbbi időben üzletből vásárolták, esetleg használtan mástól vették. A munkáltatótól szerszámokat nem kapott a favágó. Szerszámaikat ők maguk élesítették, a fűrész fogait a reszelő hegyével hajtogatták, vagy lópatkóból fűrészhajtogatót csináltak. Ha szorult a fűrész a fában, a pengét vízzel locsolták meg. A favágók szerszámaikat egymásnak nem adták kölcsön, mindenkinek a sajátjával kellett dolgoznia. A szerszámok szállításánál nagy gondot fordítottak arra, hogy másokat nehogy megsértsenek vele. A fűrészeket és baltákat ronggyal tekerték körül, ami azért is történt, hogy élük ki ne csorbuljon, mert rossz szerszámmal csak kín volt a munka. A favágók eszközei közül az ékek sem hiányoztak. Fa és vaséket is hordtak magukkal. A faéket — ami keményfából készült — hasításhoz, a vaséket pedig a fa kidöntéséhez használták. A legjobb faéket a sima, csomómentes keményfából, gyertyánból 162