Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

É. Kovács László: Erdei munkások életviszonyai Gömörszőlősön a XX. század első felében

A rakodás befejeztével a felső derékcsőre felhurkolt (felkötött) láncot áthajították a rakományon, majd kampós végét abba a láncszembe helyezték, ahová elért. A rakomány csatlásához kb. három méter hosszú és 5—6 cm átmérőjű gyertyánt, vagy tölgyfát használtak. A csatlónak egyenesnek és lehetőleg görcsmentesnek kellett lennie. Előbb a rakomány első részét csatolták meg. A csatló vastagabb végét mintegy 30—35 cm hosszan az első csatlólánc alá dugták, majd hátra hajlították. Ha két ember húzta a csatlót, akkor a harmadik a rakományt ütögette a fejsze fokával. Miközben az ütögetéstől összeszorult a rakomány, a csatlót visszaengedték, a láncon pedig húztak 4—6 szemet, illetve annyit, amennyit csak engedett. A csatlás körültekintő munkát követelt. A rosszul kötött (csomózott) csatlás súlyos balesetet okozhatott. Csatlás után felkészültek az indulásra. Feltakarították a ló elejét, a megfogyott takarmányt újra összekötötték, a hátsó rakat tetejére helyezték. A első szakasz tetejére került a lópokróc. Indulás előtt megnézték még a patkó sarkalását. A kopott sarok helyére mást tettek és pótolták, ami útközben elveszett. Téli időben az igavonó állat biztonsága megkövetelte a vasalás szemmeltartását, gondozását. Kopott sarkalással nehezen és félve indított a ló, húzni és tartani sem tudott kellőképp. Tartós téli hidegben megfelelő hótakaró esetén szánkával fuvaroztak. A jó szánkautat igyekeztek kihasználni, mert az néha csak napokig tartott. Az erdei, mezei utakon lágyabb időben is lehetett közlekedni, de a műúton nem, mert a vasalt szánka leült, minden kődarabot, kavicsot megtalált. Jó szánkaúton a ló farkán is elhúz annyit, mint négy szál istrángon a szekér elé fogva — mondogatták a fuvarosok. A szánka megrakása kis különbséggel úgy történik, mint a szekérrakás. Mivel alapterülete rövidebb a szekérnél, ezért csak két rődekhossz a rakomány. A két rakoncaköz szélesebb mint a szekérderék alja, ezért több fa fér a derék közébe. A rakodótér alacsonyabban fekszik mint a szekéré, így a rakomány jobban megfekszi a szánkát, mint a szekeret és a szánka is az utat. Ezekből eredően a szánkánál kisebb a dűlésveszély. Lejtőn a szánkatalpat a hátsó súlyok beeresztésénél rövid lánccal elkötik. A talp alá került láncszemek a szánka lendületét éppúgy lefogják, mint kerékkötéskor az aláeresztés. A rönköt legutoljára, a tűzifa és a könnyebb szerfa választékok kihordása után kezdték szállítani, amikor a vágástér kitisztult. A rönk rakodása két-három ember közös munkájával történt. A rönköt szétszedett szekéren szállították. A szétszedés abból állt, hogy már otthon levették a szekérderekat, vele a lőcsöt, az első és hátsó saroglyát, valamint az aljdeszkát. A 3—3,5 m-től rövidebb rönkfát az így előkészített szekéraljra görgették. Ebből 3—5 db volt egy teherre való. A hosszabb rönk szállításánál a szekéraljat kétfelé kellett venni és a nyújtót egy toldalék közbeiktatásával meghosszabbítani. A toldalék céljára kiválasztott fa kb. 3—3,5 fm volt. Lánccal szorosan a nyújtóhoz kötözték, hogy a szekér elejéhez kapcsolhassák. A végét megfaragták úgy, hogy a nyújtó helyére beférjen. A szekéralj első és hátsó tagjának egymáshoz való kapcsolása ezzel megtörtént. Az aljrész két tagját még csatlólánccal is összekötötték. Következett a rönk felhempergetése, felgörgetése. A rönk felőli oldalon mindkét kerékbe egy-egy kb. l,5fm-es fát tettek. Egyik végét a tengely fölött két küllő közé, másik végét a földre, kb. 45—50° szögben, a szekér hossztengelvére merőlegesen helyezték el. Ezzel történt a rönk felhempergetése. Szálas, sudárnövésü erdőben sok a vékony törzsvastagságú rönk. Ezek rakodásához nem használtak emelőt sem. Kézzel emelik, viszik és teszik a helyére. A nagy (10—12 mázsás) rönkök rakodásánál gyakran a szekérkereket is kiveszik, természetesen a rönk felőli oldalon. A tengely alá, hogy ne nyomuljon a talajba, egy-egy rődek fát tesznek. A rönk felhelyezése így körülményes, de biztonságos és könnyű. A felterhelés, ill. a rögzítés után a szekérkerék visszahelyezése következik. A kerékagy belső karikázott 155