Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
É. Kovács László: Erdei munkások életviszonyai Gömörszőlősön a XX. század első felében
log tették meg, egy napi élelmet, többnyire csak ebédet vittek magukkal. Keresetük általában háziszükségre ment el. Kevés lánynak volt olyan módja, hogy keresetéből kelengyére is gyűjthessen. Az első világháborút követő időszakban azonban a cserkéreg összegyűjtésének módja eléggé leegyszerűsödött. Megszűnt a cser teregetése. Követelményként annyi maradt, hogy a csersírt jól le kellett kupázni és a cserkérget lapjával kellett kiállítani Rövid idő múlva felhagytak az osztályozással, a kétszeri, majd az egyszeri kazlazással is. Ettől kezdve a lányok már lassan-lassan kiszorultak az erdőből, a kitermelés mindinkább a férfiak munkájává vált. Ahogy tavasszal a favágók, nyár elején a cserhántók is otthagyták az erdőt, nyomukban megjelentek a slipperfaragók. A vasutak talpfaigénye a hálózat bővülésével párhuzamosan növekedett. A fakereskedők és nagyobb erdőtulajdonosok e jól fizető választékot igyekeztek minél nagyobb mennyiségben kitermeltetni és forgalomba hozni. A slipperfaragók zöme az ún. fúró-faragó vagy mesterkedő emberekből került ki. Felszerelésük: porcogoló fűrész, nagy fűrész, bárd, ácsfejsze, szekerce és csapózsinór. Három-négy, ritkán öt fős bandába dolgoztak. A szénégetők. A szénégetés vidékünkön 4—5 évtizede lényegében megszűnt. Ma már kevés olyan ember található, aki szénégetéssel foglalkozott. A közeli vidék száz meg száz erdőmunkása közül nagyon kevés ember értett a szenítéshez, szénégetéshez. Szénégetőnek, különösképp szénégető mesternek lenni rangot is jelentett a többiek szemében, bár a szénégetők legtöbbje a nincstelenek közül került ki. A szenet égettető faipari társulások, uradalmak és magáncégek felfogadott embereiként az év zömében nehéz, de biztos munkaalkalmat találtak. Az év nagyobb részét az erdőn töltötték. Az alkalmazott munkamód csak kevésben tér el a közeli erdővidékeken ismert gyakorlattól. Más volt azonban az életkörülményük, mert csak bérért dolgoztak. A Heves-borsodi dombság keleti részének szénégetői birtokon belüli emberek voltak, akik időről időre az erdő faállományát égették, s piacoltak vele, szállító eszközt, igaerőt használva. A gömöri szlovákság szénégetői is többnyire saját igával, szekérrel rendelkező vállalkozó emberek voltak, akik nem egyszer magyar munkaerőt is foglalkoztattak. Egy csoportban, bandában általában 3—4 ember dolgozott. Legtapasztaltabb a mester volt, minden munka irányítója. Élelmezésük általában ugyanaz volt, mint a favágóké. Főtt ételt napjában egyszer fogyasztottak: este, amikor ráértek főzni, rántott, vagy savanyúbab, laksa leves és kukoricakása volt leggyakrabban. Nagyban fogyasztották a pálinkát is. Szállásuk gyakran a favágók által elhagyott kunyhó volt. Ha a milehely közelében nem találtak ilyet, elkészítették maguknak. Mivel hosszú igénybevételre, egy, vagy több hónapra kellett a kunyhó, ezért nagy alapossággal csinálták. A szénégetés a következő munkaszakaszokban és időrendben történt: — kunyhóépítés 1/2—1 nap, — a fakitermelés (40-120 m 3 ) 4-12 nap, — a mile helyének elkészítése 1/2—3 nap, — a fa összehordása (taligával, télen gyalogszánkával) 2-6 nap, — égetés 7—8 nap, — a mile kibontása (plészálás), zsákolás, az elszállítás készítése 1—3 nap. A munkamenetből kiolvasható, hogy a szénégetők egy-egy miiére való szén munkájával legalább kéthetes, gyakran egy egész hónapos erdei életmódra kényszerültek. Kivétel, amikor nem maguk termelték a miiéhez szükséges fát. Munkájuk minden szakasza nagyon nehéz volt. A fa kitermelésétől, összehordásától a szén bezsákolásáig rengeteg szenny, füst és korom rakódott rájuk. Tisztálkodási lehetőségük alig-alig volt. 151
