Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

É. Kovács László: Erdei munkások életviszonyai Gömörszőlősön a XX. század első felében

választékok kihordása után szabadrakodásra adta el a cég éppúgy, mint a gally véknyát. Szegényebb emberek tüzelője volt, annyit vihettek belőle, amennyit fel bírtak rakni. Napközben rövid szakaszokban folyt a munka. Keveset döntögettek egyszerre. Felfűrészelték és mindjárt késelték is, mert a vágásban megszorult a meleg és nem sok idő kellett, hogy a kéreg ráasszon a fára. A tölgyfakérget (ipari v. haszoncsert) hosszú sírokba állítgatták, az nem igényelt különösebb hozzáértést. A csersírt hegymentibe állították. Egymástól kh. 1,5—2 fm-re kétágban végződő karócskákat vertek le. A csersír tetszés szerinti hosszúságát megfelelő számú karócska beverésével érték el. A karók magassága 90 cm volt. A karócskákra egyenesnövésű gyertyánrudat tettek, így állítgatták hozzá a csert két oldalról, kb. 25—30°-os szögben megdöntve. A háztetőszerűen összeeső végződésekre töverődekből nyert kupát raktak több sorral, hogy ne ázzon be. Ismert volt a cser szállításának egy másik módja is. Egymástól kb. 70 cm-re két sor karót vertek le, ezekre egy-egy sor rudat tettek. Az így készült asztalszerűségre felteregették a csert. Ez a mód nem volt olyan elterjedt, mint a csersírban való szárítás. A választékok összerendezése, a dorong és a gallyfa berakása úgy folyt, mint a téli favágás alkalmával. Az átadás és a fizetés rendje sem volt más, mint favágáskor. A cserhántók az átadás megtörténte után holmijukat összeszedve elindultak hazafelé. Kimerültek, rongyosak voltak. Míg télen gyakorta vitte őket a fuvaros, cserhántásban gyalog tették meg az utat, hét elején, hét végén egyaránt. Régebben, az első világháborúig, néhol tovább is — az ún. fakitermelő és cserhántó család csapatokban gyakori volt a lányok ottléte, munkája. Sokan már az utolsó iskolai év befejezése után, 13 évesen a banda közé álltak és a döntögetésen kívül minden más műveletben részt vettek. A cserhántás után népes csoportokba verődtek és ők végezték a cser hordás, a kazalozás, és a cserkévekötés munkáját is. ., Amikor a cserhántás befejeződött, a férfiak kaszát fogtak, a lányok pedig 15-20 fős csoportokba szerveződve megkezdték a soronkövetkező munkát, a cser válogatását, összehordását, kazlazását és kötését. A munkában a kiáldozott tizenévesektől kezdve a menyasszonyig minden szegénylány ott volt. A csersir megbontása után válogatták és négyfelé osztályozták a csert. a) A dorongfa törzséről nyert príma jelzésű cser. b) A töverődekről nyert vastag kupacser. c) A sima gallyazatról nyert véknya. d) A pántlikázott, vagy baltával faragott cser. Ehhez kerül a nehezen jövő, foszladozott választék, a bakólt cser. Azután következett a cser elszállítása, a kijelölt kazalhelyre. Egy-egy kévére, hátiteherre valót spárgába kötöttek. A köteget, amely laza, könnyen széthulló állapotban volt, hamvasba tették, bekötötték és a hátukra vették. így batulták vagy hatolták a kazalhelyig. Egy kazalra való cser nagy területről gyűlt össze. Az összehordás igen fárasztó munka volt, ahogy a vágástér domborzata alakult, hegyre fel, völgybe le 40 kg-os teherrel. A cser első bekazlazása csak ideiglenes volt. Amikor az összes cserkéreg nyeredék ponyva alá került, akkor kezdődött a kötés. Amikor a vágástér teljesen megtisztult a csertől, védve, takarva kazlakban állt, akkor kezdték meg a kötést, a kazlat leponyvázták és kibontották. A spárgába kötegelt csert kutya vagy cserkötőgép segítségével kötötték kévékbe. A kévéskazal mellé már nem vertek karót. Sorjelző helyett szélezték kalodás rakással, kalitkázással szélit húztak. A kévéskazal mérete megegyezett az ideiglenesen összehordott kazal méretével, magassága 4—5 méter volt. A cserhordó, cserkötő lányok többnyire csak lakóhelyük vagy a szomszéd falvak határában dolgoztak, de szükségszerűen eljártak 10—15 km-re is. Az utat oda-vissza gya150