Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Vass Tibor: Az ózdi acélgyári munkásság életviszonyai a XX. század első felében

tást, megszüntették a zólyomi és a salgótarjáni kavaró üzemeket is. Ezzel egyidejűleg 1904-ben Ózdon a Martin-acélművet négy db,

4 — 1907-ben újabb két db kemenceegységgel bővítették. így már összesen 10 kemencés lett az üzem. Ezzel a folyékony acélgyártásnak Ózdra történő koncentrálását — a RIMA területén — teljes egészében végrehajtották. Az 1904-es építkezésnél a csarnokot is átépítették acélvázasra. A kemencesori villamos mozdonnyal történő vonatos betétszállítás megszűnt, mert megépítették a vaskerti darupályát, forgógémes futódarukkal. Ezután az adagolóládákba elkészített betétanyagot a forgógémes daru emelte a kemence-munkaszint megfelelő állványaira. Ez a korszerűsítés szükségessé tette, hogy a berakó darukat forgómozgásra is alkalmassá tegyék. A munkásság helyzete, megosztottsága A századforduló idején kevés gyárban volt annyi munkás egy helyen letelepítve, mint Ózdon. Műszaki tisztviselő 8 fő Adminisztratív tisztviselő 11 fő Munkás és tanonc 1571 fő összesen: 1590 fő

5 A hatalmas munkáslétszám — mai szemmel nézve — feltételezné a szervezett munkásság kialakulását. Hogy ez mégsem történt meg, a következőképpen magyarázható. A gyár és lakótelep földrajzilag terjesen el volt szigetelve a külvilágtól. A térmester írásos engedélyével lehetett csak a palánkkal körülvett lakótelepet elhagyni. A munkásság jelentős része — éppen a jól fizetett szakmunkások — külföldről, a szlovák ajkúak pedig a felvidékről származtak. Ezek magyarul alig, vagy egyáltalán nem tudtak. így természetesen külön réteget alkottak. A magyar ajkú, környékbeli — szakmai képesítés nélküli lakosság adta a napszámosokat, a betanított munkásokat, ők a gyári munkájuk mellett, kevés földjük révén, kis háztáji gazdasággal is rendelkeztek. így nem gyári munkájuk volt megélhetésük egyedüli alapja. Bérük alacsonyabb volt a hozatott szakmunkásokénál, ezért bizonyos mértékig le is nézték őket. A munkásság így nem lehetett egységes ebben az időben Ózdon. Megfelelő látókörrel még nem rendelkeztek, ezért igényük sem volt a szervezkedéshez. Teljesen kielégítette őket a RIMA által létrehozott és anyagilag támogatott „Ózdi gyári munkások és felvigyázók olvasóegylete",

6 az „önkéntes Tűzoltó Egyesület", a „Zenekar" és a „Dalárda" létrehozása. Ezzel ki tudták elégíteni a munkásságban a tömörülés illúzióját. A „Munkás Olvasó Egylet" elnöke: a gyár igazgatója.

7 Tekintettel arra, hogy az elnök szavazati jogával döntően beleszólt az ügymenet intézésébe, világosan látható, hogy az önkéntes munkásegyesülések teljes irányítása a tőkések kezében összpontosult. Emellett a tőkések csendes terrorral törték le a munkásság szocialista megmozdulásait. Ha valaki hangot mert adni az országban élő munkásság történelmet formáló törekvéseinek, országos jellegű mozgalmainak (pl. Szociáldemokrata Párt, szakszervezetek stb.) már elég volt arra, hogy az illető munkást azonnal elbocsássak — minden kártérítés nélkül. A munkás rendtartás 31. §-ának h) pontja kimondja, hogy a munkás felmondás nélkül azonnal elbocsátható, „ha társait feljebbvalójuk ellen engedetlenségre, munkamegtagadásra, vagy munkabeszüntetésre, erőszakos fellépésre izgatja, vagy valamely előny kierőszakolására irányuló mozgalmakban részt vesz."

8 A RIMA vezetői igyekeztek szívósan elhallgatni a munkásmozgalom megnyilvánulásait. Ezzel tulajdonképpen kifelé próbálták bizonyítani, hogy telepeiken minden a legnagyobb rendben van, s a munkásság elégedett. Később azonban már a merészebb