Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

Úgy is volt, megeresztették a kantárszárat, oszt ment a három ló, ahogy mehetett. Jó hamar el is értek a királyi palotához, ott meg egybe a kovácsméhelyhez nyargaltak. Hát ahogy odaérnek, a hat legény még akkoris ott fújtassa a tüzet. Izzadnak, olvasszák az aranyat. De már akkor a sárkányok anyja is ott termett a kovács-méhely mellett, s bekiált Elek Sándornak: — Eb az anyád, forgós erre meg amarra, gyere ki te kutya, mert méhelyestől benyellek. — Már tudod, öreganyám — így mondja neki Elek Sándor —, most az egyszer nem mének ki, ha' nyújtsd ki a nyelved, majd ráülök, aztán úgy nyelj el, hogy ne legyek a világ csúfja. A vén asszony bevette

7 hát az ablakon a nyelvit, de csak olyan nagy volt az, hogy az egész kovács-méhely földjét ellepte. No, Elek Sándornak se kellett több, fogta a hat legénnyel a tüzes aranyat, ráhöndörítette a vén banya nyelvére. Az meg nagy hirtelen bekapta, lenyelte, s egybe szűrökké vált a méhely ablaka alatt. Elek Sándor felment már igényesen a királyhoz. — No király atyám, megvan a kívánságod. Országodban a Nap, Hold, Csillagok csak úgy világítanak, mint más ország fele. Most már amit ígértél, add meg. — Látom fiam — így felel a király —, mind a hárman derék emberek vagytok, hanem én azt az egyetlen lányomat háromfele nem szakajthatom, melyiteknek adjam hát? — Felséges atyám — mondja Elek Sándor —, a lánya meg az országa engem illet. A két bátyám semmit se tett, csak éppenhogy ott volt. Adjék azoknak, amit akar. No jó, adott hát a király azoknak egy-egy szekér aranyat, Elek Sándornak meg odaadta a lányát meg a királyságát. Aztán papot hívtak, lakzit csaptak, s még most is élnek, ha meg nem haltak. (Párád, Heves megye, 1912.) 17. i-ÍOLLÓ JANKÓ Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer a világon egy pár öreg ember, akinek se égen, se földön nem volt egyéb, mint egy fiacskája, hittak azt Holló Jankónak. Mikor a fiú megeszesedett,

1 azt mondja egyszer az öregeknek: — Halljátok-e édes szülém! Nem heverek én többet itthon, elmének szolgálatot keresni. Hogy ím az öregek nem ellenzettek, fogta hát Holló Jankó a kis ujjas 7. bevetette 1. megnőtt annyira, hogy gondolkozni tudott 258