Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

4. AKIT AZ ÖRDÖG SZERETETT Hoi volt, hol nena. volt, kidőlt bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, mégis jó lepény sült benne, volt egyszer a világon egy vén özvegyasszony, akinek a házához minden áldott este tizenkét lány járogatott fonogatni, fél télen, úgy Pál fordulásáig. A 12 lány közzül mindeniknek volt szeretője, csak éppen egynek nem, hívták azt már mint Katyinak. Itten a lány nagy búsulásnak adta a fejét, hogy hát mért van már mindeniknek szeretője, csak éppeg

1 neki nem. Szörnyen zavallotta

2 a dolgot a többi előtt. Azt mondta egyszer az ángyának, ahogy hazament, hogy nem bánná már ha ember, ha ördög, akarminő, csak már nefci is volna szeretője. No jól van. Elmegy hát ő másnap este memmeg a fonóba. Ahogy bemegy, hát már mind a tizenegy lány ott volt a szeretőjével, azonfelül meg még egy fáin, takaros legény is. Leül aztán Katyi a szaphás kemence padkájára, hogy im egyebütt már hely nem volt a lócán, a legény meg mellé telepedik, aztán fonogattak, dalolgattak ők egész este, csak úgy, mint máskor. Egyszer ahogy így fonogat a leány, leperdül az orsó a kéziből s azt mondja a legénynek, hogy vegye föl. Az meg ahogy lehajlik utánna, hát lelkem teremtette szegény leány látja, hogy ez ő szeretőjének lólába van. Egyvésten egybe otthagyja a legényt, orsót, kiment az öregasszonyhoz a pitarba, s elpanaszolta neki búbánatát. Azt mondja akkor az meg neki: — Sohse búsulj édes lányom Katyi, jöjj el azért te csak holnap este is. Ha látod, hogy csakugyan lólába van a te szeretődnek, ne ess kétségbe, hanem ha hazakísér, majd beszélgettek a kapuba, aki fonalat fonsz aznap este, kössd te azt az egyik véginél fogva a gomblyukába, majd megtudod hol lakik, kiféle, miféle? Itten a lány úgy is tett másnap este, mikor a szeretője hazakísérte a fonóból, egy-két szót váltott még vele, aztán elváltak ők egymástól. Hanem a lány, Katyi nem ment be a házba. Meghúzódott a kapun belül, leste, hogy merre tart a szeretője, aztán egy kis idő múlva utánna ballagott. Hát lelkem teremtette, mit lát, mit nem! Mintha itt a faluba a kőkereszt nek ment volna a legény, ottan meg át a patakon, igényest a temetőnek vette útját, aztán mikor a temetőhöz ért, a temető kapuja magától megnyílott előtte, ott pedig a föld úgy elnyelte, mintha a világon se lett volna. Mert nem egyéb volt, mint maga az ördög. Hazamegy hát a lány nagy sírva-ríva. Elpanaszolja másnap, a vénasszonynak, hogy az ő szeretője ki s ki, hová ment. — Nohát lányom, így vigasztalja akkor az öregasszony, hogy az övé sohse légy, ne jöjj te többet a fonóba, ha' maradj otthon, aztán jól csukd be a ház ajtaját, ablakát, nehogy az ördög bemenjen rajta, mert különben kárát vallod. A leány úgyis tett. 1. éppen 2. szégyelte 208