Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

MESÉK l. Z3ÍROS-BUJD0S BALÁZS xlun vót, hun nem vót, még az Óperenciás tengeren is túlnat, volt egyszer egy király, meg annak egy fajin szép felesége. Volt ennek a királynak még az első házasságából egy kis fiacskája is, oszt' éltek ők hárman szépen, boldogan. Egyszer hogyhogy nem összekap ez a király egy másik ország királyával, aztán csinálnak ők háborút, de csak olyant, hogy mióta a világ világ, még olyan a föld hátán sohse volt. Eltelik itten egy hónap, két hónap, egy esztendő, a királyné csak várja, várja, hogy mikor kerül elé megint az ő ura, a király, de bizony hiába várta. A gyerek is felnevelőgyik szépen, annyira, hogy mikor megeszesegyik, aszondja az anyjának: — Mondja már meg anyám, hogy volt-e, van-e nekem apám, oszt ha van, more

1 él? — Bizony fiam volt is, van is, de már tizenkét álló esztendeje odavan a háborúba, azótátúl hírét sem hallottam. — Noha így van, elmének hát én, felkeresem az apámat. — Sohse menj te édes fiam — mondja neki a mostohája —, genge vagy még te arra, hogy a vándortarisznyát a nyakadba akaszd. De hogy ím a fiúnak nagy volt ez ő szándéka, utoljára azt mondta az anyja: No jó, hát elmének veled én is. — Avval felültek egy-egy paripára, útnak vették magukat. Ahogy mennek, menegetnek, beérnek ők egy nagy erdőségbe, de hogy ím' ott rájuk esteledett, a lovakat kipányvázták, maguk meg lepihentek egy nagy görbe topolyafa tövibe. Egyszer úgy éjfél körül felérez

2 a fiú, oszt hogy a szemit nem tudta lehunyni, fölkel, lassan körülmegy azon a nagy topolyafán, hát lelkem teremtette, egyszercsak megnyílik a fa töve. Belenéz. Egy nagy hosszú pincét lát ő ottan, abban meg nem egyebet, egy fényes kardot, meg egy 1. more = merre 2. felérez = felébred 13 193