Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Hajdú Ildikó: Miskolc kiépülése a 20. században
72 Hajdú Ildikó már a csatornázás és a vízvezeték-hálózat is kiépíthető, kisajátításokra van szükség. Ezt azonban sem a megye, sem a város nem tudta és nem akarta felvállalni sem az egyes polgárok, sem az üzemek, sem a kisebb-nagyobb gyárak befolyásos tulajdonosaival szemben. Bár az első városrendezési tervekben megfogalmazott elképzelések nem, vagy csak évtizedekkel később, részben módosulva valósultak meg, az árvizet követő években poraiból éledő városban hamar megindult az élet. Újjászületett a főutca, létrejött az Erzsébet tér a környező épületekkel együtt,8 majd a gazdaság folytatódó fellendülésével új gyárak és középületek sora nőtt ki a földből. A főutca legtöbb épülete a századfordulót megelőző, illetve követő évtizedekben épült. Mellettük a város fejlődéséhez, növekedéséhez alkalmazkodva iskolák, szállodák és középületek jelentek meg. Kiépült a gázvilágítás hálózata, megépült a közvágóhíd, a közfürdő és az Erzsébet kórház. 1897-ben megindult a villamosközlekedés, majd két évvel később felépült a Gömöri pályaudvar is. A villamos megjelenését követően pedig a villanyvilágítás hálózatának kiépítése is kezdetét vette. Miskolc belvárosának mai arculata az árvíz után újjászülető építészet lenyomata. A főutca legtöbb épülete a II. világháború utáni korszak szocialista építészetének átalakító törekvésein kívül a 19. század eklektikus építészeti stílusjegyeit viseli magán, s csak kevés épület őrzi 17—18. századi megjelenését. A Városház téren álló néhány barokk és 19. századi klasszicista vagy romantikus épület mellett a legtöbb a kapitalizmussal létrejött új társadalmi réteget, a polgárságot hirdeti és az eklektika, majd a szecesszió stílusjegyeit tükrözi. A gazdaság és a polgárság erősödése, az ipari forradalmat követően e régióba megérkező új anyagok, technikák és technológiák az építészetben is változásokhoz vezettek, amelyek a 20. század elején összefonódtak a politikai vezetésben bekövetkező változásokkal. A legfontosabb kérdések közé tartozott Miskolc területi korlátozottsága. A város alig tudott terjeszkedni, a beépített területek mind zsúfoltabbak és ezáltal egyre lakhatatlanabbak lettek, miközben folyamatosan nőtt a lakosság száma. A 20. század első évtizedében az egyik leggyorsabban fejlődő városnak számított (Lehoczky 1978, 18—19). Új, szabályozatlan utcák sora keletkezett a város szélén, mint a Pacsirta 1896-ban: „Ezelőtt hat 8 Szinte az egész Erzsébet tér Adler Károly tervei szerint épült fel a 19. század utolsó évtizedében. Az árvíz után a vízrendezésekkel bontották el a Szinván korábban ezen a szakaszon elhelyezkedő Pap-malmot, és alakították ki a Papmalom-, a mai Erzsébet teret, ahol a térrendezést követően sorra épültek a kamara, a közfürdő és az Avas szálló épületei (Iglói 1997, 248). évvelpéldául híre sem volt a Pacsirta utcának, s ma 25-30 lakás áll ott a Dani-völgyiek mintájára. Л lakók eg) része földalatti pincékben él, másik fele a régi borbánat alakította át lakássá, vagy [...] odút tákolt össze magának. Szűk udvarán, mely alig pár méter ott él a tyúkja és disznója is. Illem helye a legtöbb lakásnak nincs, de ott a partoldal.. Adler Károlynak és Lippay Bélának is szembe kellett néznie a városba folyamatosan érkező betelepülők elhelyezéséből adódó nehézségekkel. A Búza tér közelében ezért egy új lakótelepet terveztek kialakítani. A Széchenyi, Kazinczy és Kisújváros utcák közötti zsákutcák kisajátításával és kiosztásával olyan munkásnegyed létrehozását tervezték, amely földrajzi adottságainál fogva közel helyezkedett el a Búza vásártérhez, a Gömöri vasúthoz, a gőzmalom, porcelángyár üzemeihez és a dohánybeváltó hivatalhoz — tehát az ipari övezethez, ahol rengeteg szegényebb iparos és munkás dolgozott (Lippay-Adler 1895,14). Egyre nagyobb mindennapi problémát jelent ezzel együtt a közegészségügynek, a köztisztaságnak, az oktatásnak, valamint a közlekedésnek az új helyzethez, a növekvő igényekhez nem, vagy lassan alkalmazkodó állapota. Ennek rendezése pedig immár az új polgármesterre, Szentpáli Istvánra (1839—1926) várt, akivel kapcsolatban a korabeli sajtó is azt fogalmazta meg, hogy „egy nagy, de hihetetlenül rendezetlen város vezetését veszi a kezébe. Miskolc a közök, a kutyaszorítók városa. Egész városrészek vannak, hol utczfirol beszélni nehezen lehet, hol alig pár négyzetméter a házak udvara, hol a talaj és a kutak fertőzve vannak, hol az utcára öntött piszkos folyadék és az udvarok rondaságától hasztalan a lakások szellőztetése, mert nehéz теЯг határozni, hogy melyik, a ki vagy a beáramló levegő károsabb-e az egészségre?” (Dobrossy 1995, 25). Ahhoz azonban, hogy a város fejlődését ténylegesen meg lehessen határozni, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy két feltételnek teljesülnie kellett: egyik a település önállóvá válása, a megyétől való függetlenedése, a másik az ipar mind dinamikusabb fejlesztése. Szentpáli kinevezésével egy időben, Adler Károly lemondását követően, új főmérnöke is lett a városnak Szűcs Sándor (1872—1939) személyében, aki egészen 1932-ig látta el ezt a feladatot. A városrendezési terv megszületése érdekében így rögtön kinevezése után, 1902—1903 között elkészült az első tervek ötvözésével a harmadik terv, azonban ennek elfogadására sem került sor (Dobrossy— Olajos 2003, 239). A város továbbra is véglegesen elfogadott koncepció nélkül növekedett, s mindössze szabályozási rendeletek irányították. 9 Miskolcj specialitások II. 1902. 36. (Zsadányi Guidó-hagyaték, HÓM HTD 2014.22.1.)
