Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Hajdú Ildikó: Miskolc kiépülése a 20. században
Miskolc kiépülése a 20. százsadban 71 amely az elkövetkező évtizedekre kijelölte Miskolc építészeti, városrendezési arculatának irányait. Az újjáépítést Soltész Nagy Kálmán (1844—1905) polgármester indította el, akit nem sokkal a katasztrófa előtt választottak meg. Legfontosabb feladata lett a városfejlődés új irányainak meghatározása, kidolgozása. Felismerte, mennyire fontos a növekedő város szempontjából, hogy a meginduló munkálatok immár ne rendszertelenül, hanem szabályosan, meghatározott terv szerint kezdődjenek meg. Azonban csak hosszú várakozás és számos építési rendszabály után készültek el az első városrendezési tervek. A polgármester megbízásából Adler Károly (1849—1905) városi főmérnök és Lippay Béla (szül. 1853) vasúti mérnök tervezte meg Miskolc városképét mint modern ipari, kereskedelmi és kulturális „gócpontot” (Dobrossy 2002a, 175—176; Dobrossy-Olajos 2003, 229; Adler 1895). A terv egyrészt az 1878-as árvíz által lerombolt város újjáépítésére született, másrészt ez alapján kezdődött meg az addig szántóföldként használt területeinek beépítése.5 Munkájuk számos tekintetben úttörőnek számított korukban és olyan alapvető problémák megoldására vállalkoztak, amelyek a fejlődést hosszú távon akadályozták, sőt jelentős mértékben ellehetetlenítették volna. A patakok rendszabályozása mellett a meglevő utcahálózat rendezésére, új utcák nyitásával a tömbök rendezésére törekedtek (Lippay—Adler 1895, 12; Olajos 2005). Meg akarták szüntetni a zsákutcákat és a sikátorokat, hiszen azt „nem csupán ajó ízlés (aesthetica), hanem a közegészségügy — a közrend és tisztaság érdeke — a vagyoni, -személyes és tűzbiztonság egyaránt megkövetelik” (Lippay— Adler 1895, 12). A város addigi építkezéseiben ezek a szempontok nem jelentek meg. Ahogy fogalmaztak, „szakítanunk kell tehát az ósdi konzervatív nézetekkel, melyek szerint minden úgy van jól, ahogy az ősök megcsinálták, és a mint már évtizedeken át magunk is csupa kényelemszeretetből megszoktuk; mert ily módon a haladó civilizááó mögött igen messze elmaradunk. ” (Lippay—Adler 1895,11). Az utcákat kiegyenesítő elgondolás teljesen szokatlan elképzelésnek számított, hiszen természetes volt, hogy a házak nem szigorúan egymás mellett, egy vonalban álltak. Szintén az ő tervükben jelent meg először a főutca tehermentesítése. A zsúfoltság csökkentésére a forgalom egy részét egy párhuzamosan futó, a Búza tértől a Palóczy és Kishunyad utcákon keresztül a Szent Anna templomig haladó új útra tervezték terelni. 5 MNL BAZML XXIII-106. Tervosztály iratai, 1957-1974. 22.100- 5214/1968; 21.100-6027/1968 A rendezési tervet és annak a Lechner Lajos vezette bizottság általi értékelését,6 7 javaslatait nagy figyelemmel követte a város közvéleménye és a helyi újságok is: „ Városunk utczaszabályozásának ügye a napokban nagy lépéssel haladt előre. Most már közeledünk ahhoz aZ időponthoz a mikor egy elfogadható szabályozási terv lesz a Vt*ros birtokában, a mikor a szemünk előtt látjuk a jövő Miskolczának képét — legalább papíroson^ A tervek elfogadását azonban folyamatosan halogatták, miközben újabb és újabb javaslatok születtek. A városi közvélemény mind türelmetlenebb lett. A közhangulatot Ruttkay Menyhért újságíró összegezte legfrappánsabban egy cikkében: „... már 1897 elején azMdler-Uppay terv el nem fogadása miatt úgy vélekedtek, hogy a szabályozási terv „lassabban készül, mint a Lucza-széke” (Ruttkay 1897). A terv és a javaslatok mégsem léptek ki az elképzelések sorából. 1897-ben Lechner Lajos, 1905-ben Adler Károly is meghalt. S közben, 1901-ben a változásokat elindító Soltész Nagy Kálmán Budapestre költözött. A városnak mindemellett szembe kellett volna néznie e drasztikus átalakítás következményeivel: a városrendezés során új utcák megnyitása, a kisajátítások sora a kor törvényeivel, valamint a gyártulajdonosok és magánszemélyek érdekeivel került volna szembe (Dobrossy 2002a, 178—179; Iglói 1992), nem beszélve arról, hogy a város képviselő-testülete helyett a megye döntött mindenről, köztük az anyagi lehetőségekről is. Tehát miközben a sajtó — mintegy a városban élők véleményét megfogalmazva — a település vezetőit korholta a városrendezési tervek el nem fogadásáért, valójában maga a város is tiltakozott megvalósításuk ellen. Lippay Béla és Adler Károly is látta, hogy „a városnak ez irányban kifejtett működése számos példával beigazolta, hogy még kisebb mérvű utczavonal részek korrekáóját is megbénította — sőt sokszor meghiúsította az egyes polgároknak egyénileg tán természetes, de a közérdek szempontjából meg nem tűrhető ellenállásd’’ (Lippay—Adler 1895, 11). Hiszen ahhoz, hogy egy rendezettebb város megszülethessen, ahol 6 A Lechner Lajos által vezetett Magyar Mérnök és Építész Egylet négy fős bizottsága 1897-ben dolgozta át és tett javaslatot annak módosított megvalósítására. Egyik legfontosabb észrevételük a tehermentesítő utakra irányult. Nézetük szerint több új, nagyobb, a forgalmat jobban elbíró út megépítése szükséges a városban, mint a Széchenyi utca meghosszabbítása a Bajcsy-Zsiünszky úttal a laktanya és a vasútállomás felé (Iglói 1992). Iglói Gyula miskolci építész gyűjtötte össze azon tudósításokat, amelyek a tervekhez kapcsolódóan keletkeztek a 19. század végén, és bepillantást nyújtanak a városrendezés szövevényes folyamataiba. Különösen fontos források ezek a cikkek, mert az 1897-es tervjavaslatok nem maradtak fenn, így mindössze ezekből ismerhetők meg Lechner Lajosék javaslatai (Iglói 1970; 1992; é. n.). 7 Szabadság, 1897. február 13. (Idézi Iglói 1970, 15).
