Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Történettudomány - Hajdú Ildikó: Száz év a hegyaljai szövetkezetek életében
206 Hajdú Ildikó először a Szövetkezeti Központ egyik főosztálya lett a Hangya, majd végül 1949-ben nevében is megszüntették.* 12 Mindeközben leváltották a régi vezetőket és lassanként összevonták a korábbi szövetkezeteket az újonnan alapított földműves szövetkezetekkel. Ennek során országosan 2.589 földműves szövetkezetei egyesítettek 1.830 Hangya szövetkezettel. Az egyesítés Zemplén vármegyében 1949. január elején vette kezdetét, új tagok beszervezésével párhuzamosan (Bartha 1970, 49). Megjelentek a különböző fejlettségi fokot képviselő táblás, átlagelosztású és közösen termelő szövetkezeti csoportok.13 Az átszervezések során a szövetkezetek tulajdonát lényégében elvették és önálló működésüket csak formálisan őrizhették meg. Az első rendeleteket követően már 1945-től megindultak a termelőszövetkezeti csoportok létrehozására irányuló törekvések, azonban e szövetkezetek rövid időn belül feloszlottak. Az 1950-es évek eleje volt a szövetkezetek szervezésének újabb időszaka. Míg korábban általános tulajdonságként fogalmazódott meg az önkéntesség, most erőteljesen centralizált formában, felülről irányítva és szervezve alakultak az új szervezetek. Főleg az 1950-es évektől erőszakkal igyekeztek létrehozni a termelőszövetkezeteket, kötelezővé téve a tagságot. A leglényegesebb különbséget a korábbi időszakban létrehozott szövetkezetekkel szemben a központi irányítás, az önkéntességet teljesen figyelmen kívül hagyó szemléletmód jelentette. Feyér Piroska is megemlíti a szőlő- és borgazdaság történetét feldolgozó kötetében, hogy „a szinte már tragikus tőkehiányt ellensúlyozó üzleti forma inkább kényszerű, mint meggyőződéssel a tagokat a közös munkában való részvételre, mint ahogy a közös munka is csak néhány területre korlátozódott, a tagok elsősorban egyénileg gazdálkodtak. A szakszövetkezet lehetőséget biztosított nagyobb egyéni gazdaságok működtetésére, amely ezért képes volt jelentősen hozzájárulni annak szélesebb körű elfogadásához. In: Módra—Simó , 1988; Simó 1983, 63; Jávor etal. 2000, 977-1007. 12 www.hangyaszov.hu/hangya 13 A termelőszövetkezetek ezen három korai típusa a 14.900/1948. számú Kormányrendeletben került meghatározásra. Az első típus a legrugalmasabb szövetkezeti forma, a táblás művelést folytató termelőszövetkezeti csoportot jelentette. Ennél a típusnál a föld közös megművelésén kívül minden munkafolyamat a tagok egyéni munkáján alapult, a föld magántulajdonban maradt. Köztes fejlettségi szintet képviselt a második típus, az átlagelosztású szövetkezet, ahol a megtermelt javakat átlag szerint osztották el a tagok között. A legfejlettebb típust a közösen termelő szövetkezetek jelentették, ahol a közös tulajdonban levő földeken közösen végzett munka által elért nyereséget a kollektiven végzett munka arányában osztották szét a tagok között, és közösen folyt az állattenyésztés is. In: Bartha 1970, Módra-Simó 1988; Pál 1977, 10. átlényegített adaptációja gyűrűzött tovább a legfelső körökből a parasztokig.” (Feyér 1970,579-580) A termelőszövetkezetek létrehozásának ezen kísérletei azonban ismét rövid időn belül zátonyra futottak. Ennek főleg 1956 vetett véget, amikor a korábbi tagok jelentős része ismét kivált a szövetkezetekből. A közös gazdálkodástól, az erőltetett kényszertől való idegenkedés, a szervezetek tőkeszegénysége és a szaktudás hiánya gyakran vezetett a megszűnéshez. 1956 után újabb rendeletekkel próbálták újjászervezni a szövetkezeteket. Az 1950-es évek végén megindult a mezőgazdaság „szocialista” átszervezése, majd 1967-ben megalkották a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló törvényt. Az új gazdasági mechanizmus reformjának megindulásával a kisebb szervezetek egyesítésével nagyobb, erősebb szervezeteket törekedtek létrehozni.14 Ennek keretében mind a szövetkezeteket, mind az állami vállalatokat nagyobb szervezeti egységekbe integrálták. Épp ez az ideológiailag terhes időszak követeli meg az emberi kapcsolatokat gyakran befolyásoló érzelmi, ideologikus és kulturális tényezők vizsgálatát, amelyek legalább olyan mértékben hozzájárultak a gazdasági szervezetek eredményességéhez vagy eredménytelenségéhez, mint a tőkeszegénység vagy a szaktudás hiánya. A szocialista politika követői Hegyalján is az új típusú termelőszövetkezetekben látták az egyedüli lehetséges megoldást a világháború után kialakult sok kisparcellás szőlő lazább, de mégis nagyobb egységben való szervezésére (Feyér 1970, 318). A szőlő- és gyümölcstermő vidékeken ennek egyik speciális modelljét, a szakszövetkezeteket alkalmazták, amelyeket az 1950-es évek végén, 1960-as évek elején kezdtek el megalakítani (Simó 1983, 63). Közel két évtizedes próbálkozás után, az 1960-as évek végétől az 1970-es években alakultak meg végül azok a termelő- és szakszövetkezetek, amelyek működésüket már ténylegesen folytatni tudták évtizedeken keresztül. Az új szövetkezeteket gyakran a hegyközségek átalakításával hozták létre. A két település esetében Tállyán 1969-ben alapították meg a szakszövetkezetet, Tarcalon pedig 1974-ben jött létre a Tokaj-hegyaljai Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, három évvel a Tokaj-hegyaljai Állami Borkombinát megalakulása után. A borvidék legtöbb településén szintén ezekben az években alapították meg azokat a szövetkezeteket, 14 Ennek példájaként lehet megemlíteni Olaszi, Hercegkút és Makkoshotyka termelőszövetkezeteinek egyesítését a Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe (Pozbai 2005, 522—523), vagy Sátoraljaújhelyen az 1959 és 1964 között több kisebb szövetkezet egyesülésével létrejövő Új Erő Mezőgazdasági Termelőszövetkezetet (KovAts 1986, 98).
