Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Történettudomány - Hajdú Ildikó: Száz év a hegyaljai szövetkezetek életében
202 Hajdú Ildikó de lényegében minden, együttesen cselekvő emberi közösség tevékenységében megjelenik. Az ipari társadalmak komplex felépítése nemcsak a gazdasági intézmények alapvető formáit, hanem strukturális lehetőségeiket és ezáltal a kollektív cselekvés színtereit is kiterjesztette. Széles spektrumuk jelent meg, amelyeket egyrészt az egyének és közösségek által létrehozott formális korlátok, mint szabályok, törvények, alkotmány szabályoznak, másrészt a közösségek tudatos intézményesítési törekvései előtt meghatározó szereppel bíró informális korlátok befolyásolnak. Az informális korlát nem más, mint a kultúra, amely szintén szabályozza a közösség tagjainak egyéni és kollektív cselekvését. Ezek között említi Pryor a viselkedési normákat, szokásokat és hagyományokat. Azonban a kultúra minden területén megjelenhetnek olyan szabályozó törekvések, amelyek befolyásolják az egyének attitűdjeit. A formális korlátokat vizsgálta elsősorban Mancur Olson is, azonban az informális korlátok között már megemlítette a nyelv, a kulturális örökség és a vallás területeit (Olson 1997, 20). A kollektív cselekvés a társadalmi cselekvés jóval szélesebb spektrumát is magában foglalja. Max Weber a társadalmi cselekvések vizsgálata során a cselekvés olyan típusait különböztette meg, mint tradicionális, indulati-érzelmi, érték- és célorientált. Az egyén azáltal, hogy egy társadalom és kultúra tagja, tevékenysége ezen közösség által determinált. Pryor és Olson kutatásaik során ezen túlmenően viszont nem vizsgálták részletesebben azokat a kulturális tényezőket, amelyek a gazdasági szervezetek tevékenységére hatást gyakorolnak. Az egyének, mint egy társadalom tagjai, közös kultúra részesei, amely az egyének attitűdjein keresztül látensen determinálja a kollektív cselekvést. Ennek a hatásrendszernek a működése jól tanulmányozható a tokaj-hegyaljai borászatban megjelenő különböző gazdasági tevékenységi és társulási formák esetében. A kutatás elsősorban a borvidék két települése, Tárcái és Tállya 20. századi történeti etnográfiai és antropológiai anyagára épül. A borvidéken az egyéni gazdálkodási módok mellett kisebb vagy nagyobb mértékben mindig jelen voltak az együttműködés különböző formái. Végig kísérték a hegyaljai borászat kialakulását, felvirágzását, illetve hanyatló vagy stagnáló fázisait egyaránt. A gazdasági társulásnak a 20. századra számos formája alakult ki. A kötetlen együttműködést mindinkább az intézményesült, szervezett módon létrehozott szervezetek váltották fel, a társadalom diverzifikációjával párhuzamosan. Két, nagy múltra visszatekintő területe a kötetlenebb egyesülés és a jóval kötöttebb szövetkezet. Ez utóbbi az elmúlt közel másfél évszázadban egyre nagyobb befolyásra tett szert a települések mindennapi életében, mind több területen szervezve azt. A világháborút követő, szocializmus által vezérelt működésük ideje alatt pedig megváltoztatták a települések mezőgazdasági működését, társadalmi berendezkedését. Az alábbiakban azok a társadalmi, gazdasági és kulturális tényezők kerülnek bemutatásra, amelyek az együttműködés gazdasági szerepét egyértelműen akadályozták vagy elősegítették. A SZÖVETKEZETEK ELSŐ KORSZAKA: A 19. SZÁZAD VÉGE ÉS A 20. SZÁZAD ELEJE A társadalmi diverzifikációval párhuzamosan a gazdasági együttműködés informális és formális, illetve alulról vagy felülről szerveződött csoportokat hozott létre. A lazán szervezett, bizonyos munkafolyamatok elvégzésére szerveződő időszakos, vagy hosszabb távú összefogástól kezdve a faluközösségek által szabályozott közös cselekvéseken keresztül a hegyközségekkel és a különféle egyesületekkel a kollektív cselekvés számos válfaja megjelent már a 19. században. A társadalomban és a gazdaságban betöltött szerepük erősödésével párhuzamosan pedig intézményesülésük is növekedett. A paraszti kultúrában a közös tevékenység elsősorban a külső tényezők erőteljes kényszerítő szerepével és nem az elérhető nagyobb gazdasági eredménnyel magyarázható. Az egyének érdeke a külső erőkkel szembeni együttes fellépés volt. A szűkös gazdasági lehetőségek szinte mindig megkövetelték a kollektív cselekvést. A hagyományos közösségekben az egyénnek és a családnak a gazdasági tevékenysége csak szervezett és rendszeres együttműködés által, számos esetben a faluközösségen belüli társulások révén valósulhatott meg (Szilágyi 2000, 558). Az „egyszerű összefogás” társadalmi tevékenységéből kinövő gazdasági kapcsolatoknak még a 20. század során is jelentős szerepük volt a mezőgazdaságban. Fontos változás azonban, hogy egyre inkább intézményesített keretek közé kerültek. A szövetkezeti együttműködésre vonatkozó kezdeményezések a 19. század második felében indultak meg. Ennek során az általánosan elterjedt kalákához, a faluközösségi szolidaritás egyik formájához, illetve a társulásokhoz, egyletekhez és részben a városi céhekhez nyúltak vissza. Az egyes társadalmi szerveződések között jelentős különbségek voltak. Míg a kalákát a viszonosság reményében nyújtott nem anyagi támogatás jellemezte, és mint informális csoport szerveződött, addig például a korábban jelentős gazdasági és társadalmi szerepet
