Szolyák Péter - Csengeri Piroska (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 56. (Miskolc, 2017)
Történettudomány - Hajdú Ildikó: Száz év a hegyaljai szövetkezetek életében
Száz év a hegyaljai szövetkezetek életében 203 betöltő céhek erőteljes érdekvédelmi képességükből adódóan zártak, teljes mértékben szabályozottak, intézményesültek voltak. Ezen tulajdonságuknál fogva párhuzamba állíthatók a 19. században megjelenő szakszervezetekkel (Olson 1997, 90—91). A gazdasági társulások, egyesületek ezzel szemben más típusú összefogást képviseltek. A kalákánál több, a céheknél viszont kevesebb kötöttséggel szerveztek vagy segítettek nemcsak helyi, hanem regionális vagy épp országos területen egy-egy gazdasági tevékenységet. A kaláka kötetlen módon, a falu által szabályozott keretek között időszakosan, több ember közös munkáját igénylő munkafolyamatokban valósult meg. Bár ismert volt a közös anyagi befektetés révén nagyobb hasznot is hozó munka, az nem volt általánosan elterjedt. A nagy értékű (munkagép)beruházásokban rejlő lehetőségeket karizmatikus vezetők vagy befolyásos gazdák hatására megszervezett szövetkezetek vagy társulások tudták csak elérni (Szabó 1981, 579). Az előbbiekkel szemben a 19. század végétől Magyarországon is megjelenő szövetkezetek már olyan autonóm szervezetekként alakultak meg, amelyek a kevés anyagi és termelési eszközzel rendelkező tagok összefogásával, közös tőkére, tulajdonra, munkavégzésre vagy épp értékesítésre épültek. A kalákával ellentétben a tagokra a bevitt tőke miatt jóval több kötelezettség hárult, de az elérhető nyereség is növekedett. Egy tulajdonságban mégis mindkettő megegyezett: az azonos célokban. Az együttműködéssel tagjaik segítésére törekedtek. Angliában a 19. század első harmadában jelent meg a közös anyagi és szellemi tőke befektetése révén megvalósuló gazdasági kollektív cselekvés első, a fogyasztás szervezésére irányuló szövetkezési formája. Rövid időn belül Európa több országában is hasonló szervezetek és a szövetkezetek újabb típusai követték (Győrfi 2007, 144-145; Simon 2007; Somai 2007; Hunyadi 2007). Megalakításukat a termelők piacon való megjelenésének ellehetetlenülése, a külföldi termékekkel szembeni versenyképesség csökkenése, illetve az új birtokosok tapasztalathiánya ösztönözte (Győrfi 2007,145). Szintén jelentős gazdasági szerepre tettek szert a közös tőkére épülő hitelszövetkezetek, amelyek az összeadott pénz hitelezésével segítették mind a tagokat, mind a külső hitelkérőket. A szövetkezetek rövid időn belül Magyarországon is feltűntek. Alapításukat Hegyalján jellemzően a szőlőtermesztés és bortermelés, illetve az értékesítés körüli, a 18—19. században jelentkező gazdasági nehézségek motiválták. A kivitelt ellehetetlenítő bel- és külpolitikai események következtében a 18. században mind nyugati, mind keleti irányban jelentősen csökkent az export. A piacok elvesztése, a nemesség érdektelensége, a kereskedelemben részt vevő görög, örmény és zsidó kereskedők profitorientált gazdasági magatartása a 19. század elejére egyre súlyosbodó nehézségeket okozott Tokaj-Hegyalja borászatában (Pap 1985, 46—48). Bár a Zemplén vármegye által felállított bizottság az 1825—27- es országgyűlésen több, a kereskedelmet és a borászatot fellendítő kérelmet is előterjesztett, azok végül mégsem emelkedtek törvényi szintre. Húsz évvel később, az 1848-as szabadságharc után pedig nemcsak a termelés szűnt meg szinte teljesen, hanem az abszolutisztikus kormány is igyekezett minden területen ellehetetleníteni az összefogás és együttműködés különböző megnyilvánulási formáit. Az első szövetkezeteket Magyarországon a nyugat-európai szövetkezetekkel, illetve egyesületekkel közel egy időben alapították. Önsegélyező, hitelező, majd később fogyasztási, értékesítő és beszerző célkitűzések mentén szerveződtek. Közel egyszerre kezdtek országos és regionális szinten is megalakulni. Hegyalján elsőként az Országos Központi Hitelszövetkezet tagjaként a Tokaj hegyaljai Szőlősgazdák Pinceszövetkezete jött létre, majd ezt követte 1883-ban a Magyar Bortermelők Országos Szövetkezete. Az intézmények ezen típusai azon gazdák számára nyújtottak alapvető pénzügyi segítséget, akik a bankok hitelkonstrukcióit nem, vagy csak nagy nehézségek árán tudták elérni. Lényegében az egyénileg befizetett tőke kikölcsönzése lehetővé tette a tagok számára a nagyobb beruházásokat vagy értékesítéseket. A települések kis egyéni gazdálkodói tehát olyan gazdasági befektetéseket valósíthattak meg, amelyekre saját, rendelkezésükre álló tőkéjük nem biztosított volna elég fedezetet. A 19. század végén újabb törvényekkel szabályozott terület mind több, az Országos Központi Hitelszövetkezet tagjaként pénzügyi szolgáltatásra épülő szövetkezetét hívott életre mindkét településen. A 20. század elején alakult meg a Tarcali és 1920-ban a Tállyai Hitelszövetkezet.1 A szövetkezetek különböző típusai közül legutolsóként, a 19. század végén jelentek meg a mezőgazdasági termelési szövetkezetek. Intézményesülésük az 1875. évi XXXVII. törvénnyel vette kezdetét, amikor szabályozták azok alapítását és működését. Ez felgyorsította elterjedésüket és megerősítette gazdasági szerepüket (Simon 2001, 21). Annak ellenére, hogy már a 19. század utolsó harmadában megalakultak az első gazdasági társulások és szövetkezetek, a borvidéken csak a 20. század elején kezdett erősödni a jelenlétük. A két település közül a 1 Z1.VII. 2/f.
