A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Mikita Gábor: Jászai Mari és Herman Ottó kolozsvári románca
378 Mikita Gábor ne törd magad a másikéval! nem neked való ag! vagy várj míg kigyógyulsz” A kapcsolat ugyanakkor nem lehetett konfliktusnélküli: úgy tűnik más-más szinten élhették azt meg — a férfi sokkal mélyebben, a szerelem teljességével lehetett híve az asszonynak, aki a levelek átlelkesült stílusa ellenére, saját bevallása szerint is sokszor csak színésznői kacérsággal közelített barátjához, akit már a nő látványa is mélyen felkavart: „Ügy akarok írni édes jó 0.. m, hogy fel ne hevüljön, ó ha visszagondolok számtalan együtt lé tünkre, a mikor folytonosan oly igen izgatott volt! ha meggondolom hogy minden méreg volt önnek, úgy bánom miért nem uralkodtam én jobban magamon, de az így is sok erőmbe került! agtán meg én nem tudtam hogy az önnek árt! bocsásson meg nekem, szenvedéseiért! Most jövök a Múgeum kertből, megírom merthisz meglátott úgy is, bocsásson meg hogy újra felizgattam nyugalmából. Az egyik levél arról árulkodik, hogy a férfiúi testi vágyaknak a színésznő férjes asszonyi mivoltából adódódan megpróbált ellenállni, ami a megfogalmazott védekezés alapján szintén konfliktusforrás lehetett: ,^4zf hiszi, nekem könnyű volt megtagadnom a kérelmet midőn szerette volna ag arcomat megcsókolni. Oh ami a tettet illeti, van nekem erőm majd meglátja! Hányszor mondjam még önnek, hogy én nem vagyok kéj vágyó, testies élvekre én nem gondolok soha, sőt ellenkezőleg. Ezt elhiheti nekem, és önnek nem hazudók inkább meghalok. Miben nincsen kitartásai vagy mily irányban fél a kitartás hiányától Jászai idővel valószínűleg engedhetett a férfi vágyainak, mert későbbi leveleiben férje előtt többször is a megcsalás kifejezést használja. Az alábbi sorok pedig azt jelzik, hogy akár kisebb szünetek is beállhattak a kapcsolatban: „hittem erejében és önzetlenségében, Ottó. Onhözjordultam segítségért, de fájdalom szerencsétlenül, mert elhibáztam a módot a mellyel tennem kellett volna. Őszinteség helyett, ismét azgal az átkozott kacérkodással kezdtem, de Ottó, esküszöm hogy akaratom ellen, vagyis tudtomon kívül, és csak most látom, mikor visszagondolok rá. bocsánat Ottó, mégegszer ez életben bocsánat! És ha nem lehetett barátom, kérem emlékezetében azt a parányi helyecskét, a mennyi jó mégis, mindennek daczára, talán lelkem mélyén megmaradt. Isten vele.” A barátság elmélyülését, majd a házassági terveket, sőt, magának a kapcsolatnak a fenntartását leginkább Jászai férjes asszony volta nehezítette, „legyünk erőssek, várjunk, dolgoznunk és hallgassunk” — kérte az asszony egy levélben, s mindez jól tükrözi a titkos kapcsolat egészét: a rejtőzködés amennyire gyengítette a kapcsolat kiteljesedését, annyira lehetett is jellemformáló, hűségre, kitartásra edző, a figyelmet a munkára terelő. Jászai 1869-ben lett Kassai Vidor felesége, leírása szerint nem szerelemből, hanem a férfi becsületessége, tisztessége, műveltsége miatt. A szabados színészvilágban biztonságban érezhette magát egy férj oldalán, s ugyanakkor pályája előrehaladását is segíthette egy sikeres művésztárs. Ez utóbbira nem is kellett sokat várni, hiszen Kassai kolozsvári szerződtetésének köszönhette, hogy ő is a színház tagja lett. Jászai visszaemlékezéseiben lelketlen, rideg, érzéketlen férfiként tüntette fel a kedvelt komikust — nyilvánvalóan, hogy az olvasók előtt védje, felmentse magát házasságtörése miatt, ám a Herman Ottónak írt sorai ellentmondanak ennek a szigorú jellemzésnek. Az alábbi részlet például arról árulkodik, hogy a férj kedélyes, „gyöngéd” (!) közeledése hogyan hozta kellemetlen helyzetbe a másik férfi iránt vágyakozó nőt: ,M°st akarattal hidegebb vagyok iránta hogy ne érezge nagyon majd, hogy vesztett valamit. De gyöngédségétől úgy félek, és kerülöm, nem is hiszi mennyi hazugságomba és pirulásomba kerül hogy folytonosan elutasítsam ömlengéseit, melyektől borzadok, ha csak nyájasan sgól hozgám vagy néz mórfélek ha közeledik, ön jut eszembe, s a hideg végigfut hátamon! hátha megkövetelhetne mint sokszor hallom más férjek!” A levelek tanúsága szerint sokszor csak lányregénybe illő módon, mint két kamasz láthatták egymást a múzeumkertben vagy a nyomda közelében, csak egy-egy pillanatra, ablakon betekintve leshették meg a másikat. A színésznő ritkán fogadhatta otthonában hódolóját. A következő levélrészlet jól érzékelteti, mennyire nehezen viselhető volt e helyzet, különösen megrendítő a fájdalmas sóhajszerű utolsó mondat kérdése: „ Galambom! Galambom! Galambom! Nem tudok hozgászpkni ahhoz a gondolathoz hogy ne lássam, s ma ismét ki kellett mennem a kertbe. Hisz látott ügyel gondolkoztam hogy menjek e, és mire elhatároztam hogy erős leszek és nem zavarom, már ott voltam a kertben és láttam is a fejét egy kis ideig, aztán eljöttem, ez azt hiszem nem lesz valami nagyon káros, ügyel Ha mindig itt leszünk, egyszer egyszer ki megyek hogy lássam, úgy sem tart soká, — megyünk csak 6 ot játszunk — reggel mikor elmegy az ablak előtt oly rövid ideig látom és fel sem néz tudja édes úgy vegye ha engem ott lát a kertben, mint múltkor maga az én ablakom alatt meg el, az} hiszem hog köszönhetnénk is egmásnakl! vág ez} már nem szabadi” Az elkapott pillanatokhoz képest hosszasan figyelhették viszont egymást a színházban. Különleges hangulatú, semmihez sem hasonlítható „együttlétek” lehettek ezek, érzékeny egymásra-figyeléssel, melyet sajátosan itathatott át a művészi közeg, a felforró
