A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Viga Gyula: Herman Ottó a miskolci belvárosba költözött
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve Lili (2014), 365—368. HERMAN OTTÓ A MISKOLCI BELVÁROSBA KÖLTÖZÖTT Viga Gyula etnográfus, Miskolc A mai konferencián több új információ, számos okosság hangzott már el Herman Ottóról, akinek az életművét a különböző tudományszakok művelői jól ismerik, de számon tartja Miskolc város közönsége is, s amihez nem könnyű bármi újat hozzátenni.1 Ezért csupán — főként az életmű utóéletére, a kimagasló személyiség emlékezetére koncentrálva — néhány megjegyzést teszek a centenáriumi ünnepség és a kiállítás kapcsán. Az utókor egymást váltó generációi sokféle módon igyekeztek felhasználni Herman Ottó életművét, különösen az olyan történelmi időszakokban, amikor a társadalmi-politikai szituáció karakteresen megváltozott, a társadalmi elit jelentősen átalakult, és olyan személyiségeket kellett kiválasztani az új társadalmi kánon számára, akik nem csupán eredményeikkel mutattak példát, de hitelesek is lehettek. Herman személyét és munkásságát már a kortársak részéről is jelentős figyelem kísérte idehaza és külföldön egyaránt. Rendkívüli tudományos és tudományszervező munkássága mellett erősítette mindezt kiterjedt közéleti szerepvállalása, politikai pályája, s nyitott személyisége. Felhajtó erőt jelentett a magyarság melletti, minden körülmények között vállalt elkötelezettsége, hogy töretlen híve volt Kossuthnak és a nemzeti függetlenség eszményének, és hogy az új baloldali mozgalmakkal való ambivalens viszonya ellenére is, egyfajta társadalmi igazságosságot vizionált. Halálakor jelentős számú hírlapi cikkben tudatták a veszteségüket a politikai lapok, s természetesen mindazon szakterületek, különféle tudományos társaságok, egyesületek méltatták folyóirataikban, búcsúztatták szerkesztőségi cikkben, 1 Elhangzott 2014. december 4-én Miskolcon, a Herman Ottó emlékülést követő kiállítás megnyitóján. amely területeken érdemeket szerzett. Halála után — főként a tanítványok részéről — nagyon hamar elkezdődött a sztereotípiáktól sem mentes kultuszának a megteremtése, ami azonban különösen az 1950-es évek elején, halála 40. évfordulója táján csúcsosodott ki: a régészettől, néprajztól az élővilág kutatásának különféle szakágaiig, a tudományos ismeretterjesztéstől a közművelés/köznevelés különböző szintjeiig példaként jelent meg az életműve egy olyan korszakban, amikor komoly igény mutatkozott az újfajta héroszok teremtésére. (Emlegették őt a természettudomány Petőfijeként is.) Herman persze rászolgált erre a figyelemre, számunkra azonban az újfajta történeti-tár- sadalmi irány megformálódásának a folyamata okán érdekes utóéletének ez a szakasza. Segítette emlékének elevenen maradását, hogy generációnként akár több életrajzi feldolgozás, illetve egy-egy szakterületen végzett tevékenységének újszerű összefoglalása jelent meg: Lambrecht Kálmán, Béretek, Péter, Székely Sándor, Varga Domokos, Vásárhelyi István, Kosa László — Keve András — Karkas Gyula, Erdó'dy Gábor és mások tollából. Megszámlálni is nehéz lenne az emlékező konferenciákat, rendezvényeket.2 Meghatározó, hogy Herman — legalább a Madarak és fák napja okán — generációk óta jelen van az iskolai oktató-nevelő munkában, s persze nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy pl. A madarak hasznáról és káráról című könyve még életében 20 ezer példányban látott napvilágot, ami szinte példádan a korabeli könyvkiadás históriájában (H. Szabó 1961,158). Az előbb sztereotípiákat említettem az életmű kapcsán, ezek között különösen figyelmet érdemel a 2 Munkái és a róla szóló írások összegző bibliográfiája: Bokrosní: Stramszky-SzaBőnr Lf.nkefi 2003.
