A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Tanulmányok a Herman Ottó emlékév tiszteletére - Viga Gyula: Herman Ottó a miskolci belvárosba költözött
366 Viga Gyula polihisztor Herman Ottó állandó jelző. A fogalom minden bizonnyal a tanítvány, hMmbrecht YTilmán 1920-ban megjelent Herman életrajza hatására került a közbeszédbe (Lambrecht 1920). (A kötet értelmezését alapul véve a Herman tanítvány Lambrechtre is ráillik a polihisztor kifejezés.) Rendkívül népszerű könyvében részletezően foglalkozott a polihisztorokkal, s arra jutott, hogy azokat a 19. század tudományossága hozta meg a magyarság számára Brassai SámuelPulszky Ferenc és Herman Ottó személyében. A későbbi kutatások alapján meg kell jegyeznünk, hogy Herman autodidakta volt, nem volt szaktudós, s abban az értelemben bizonyosan polihisztor sem, mint Brassai Sámuel, aki teológus, biológus, geográfus, statisztikus, filozófus, kritikus volt, foglalkozott zeneelmélettel, esztétikával és közgazdasággal, mellette szanszkrit nyelvet tanított az egyetemen. Ahogyan Kosa László fogalmazott: ha Herman a 19. század első felében tevékenykedik, polihisztor lett volna, de a 19. század utolsó harmadában kiformálódó szaktudományok ezt már nem tették lehetővé (Kosa 1989,120—126). Herman egész életében ugyanazt az utat járta a tudományban: a pozitívizmus jegyében az empirizmust, illetve a természettudományi módszert tartotta követendőnek, és az evolucionista szemléletébe vont be mindent nagyon tudatos építkezéssel, felhasználva a hazai és a nemzetközi szakirodalom sokféle impulzusát is. Talán nem is egyszerűen a természettudósi érdeklődéséből vezethető le a néprajzi gondolkodása sem, inkább az élővilág és az ember több évezredes egymásra hatásának, a természetben élő ember megfigyelésén, tapasztalatán nyugvó eszközhasználó tudásának a felismeréséből. Nem lényegtelen, hogy az eszközhasználó ember történeti korszakainak szerszámait a 19—20. század fordulóján még sorozatokba próbálta illeszteni a kutatás, s majd két emberöltőnek kellett még eltelni az evolúció multi-lineáris értelmezéséig is. Mondhatni, benne volt a korszak levegőjében a Wörter und Sachen ideája, vagy az — amit 1903-ban Posta Béla írt le nálunk először —, hogy a régészet ásatag néprajz, a néprajz pedig recens régészet (Posta 1903, 153). Például éppen a Posta által szervezett régészeti tanfolyamok révén Kolozsvárról frissen magukkal vihették ezt a tudást akár a vidéki múzeumok őrei is.3 1 1 1908-ban a kolozsvári régészeti tanfolyamon részt vett Leszih Andor, Móra Ferenc és a néprajzkutató Kiss Lajos is. A mai fiatalabb generációk talán nem tudják, hogy Móra és a miskolci múzeumvezető Leszih barátsága az író-régész haláláig megmaradt, Móra többször járt Miskolcon, utolsó látogatásának emlékét Herman az archaikus technikák és eszközök eltűnését nagyon jól felismerte, pontosan tudta, hogy a 19. század második felének tájátalakításával, a folyószabályozásokkal és a vízrendezéssel miként válnak relik- tummá elzárt területek és hagyományos foglalkozások. Számára azonban a tradíció feltárása és tudományos leírása egyáltalán nem volt ellentétes a polgárosodással és a modernizációval. Hadd idézzek egy néhány sort naplójának abból a fejezetéből, amit az 1900-ban megtartott párizsi világkiállítás magyar néprajzi pavilonjának általa irányított berendezéséről, illetve annak megnyitójáról írt. „Én Fejtő Sándor barátommal mentem Zárt kocsiban. Ó díszmagyarban, én szalonöltözetben. A magyarság a kir. [ályi] biztos helyiségében gyülekezett; nagy fényt fejtett ki [...] A nép inkább csodálkozott, mint csodált. Benn a teremben igen sok gúnyos mosolyt vettem észre, mi nem is csoda, mert ma már csak a kínaiak, a áamiak, beduinok és hasonlók jelennek meg nemzeti viseletben — a civilizált népek már nem. Tapasztalni lehetett, hogy a művelt külföldiek sem bírták a huszárt a mágnástól és a ágánytól, ki itt »nemzeti díszt« viselt, megkülönböztetni(Herman 1983,112—113.) Az idézet azt is jelzi, hogy Hermannak markáns, önálló véleménye volt a dolgokról, életét nem csupán a szakmai viták, de a politikai, sőt személyes villongások is végig kísérték, hangsúlyozva különös, olykor különc emberi habitusát. Megkülönböztetett figyelmet érdemel részünkről Herman Ottó miskolci öröksége és emléke, aminek tényei a jelenlevők számára többnyire ismertek. Herman szülei 1847-ben települtek Alsóhámorba, s a felföldi német fiúcska magyarrá válása és a magyarságért vállalt közéleti szerepe az idegen ajkú, de hunga- rus tudatú értelmiségiek magyar örökösei közé sorolja őt. Közülük ketten, a szepességi cipszer Hunfalty Pál és Hunfalty János elődjei voltak az 1808-tól működő miskolci evangélikus gimnázium padjaiban is. A miskolci kortársak és az őket követő generációk nem voltak hálátlanok Herman életművéhez. Talán nem közismert, hogy személye kapcsán az intézményi névadás gondolata már 1922-ben felmerült: a Vallás- és Közoktatási Minisztérium felszólította a középfokú oktatási intézményeket, tegyenek hármas előterjesztést, hogy nemzetünk nagyjai közül kinek a nevét viselje a továbbiakban az iskolájuk, azzal a megszorítással, hogy a legutóbbi 25 évben elhunytak nem választhatók névadóul. Az 1917-ben Miskolcra települt Állami Főreáliskola tantestülete — kérve a negyedszázados megkötés elengedését — egyhangúlag emléktábla idézte a Kis-Avason Marjalaki Kiss Lajos egykori bor- házának falán (Viga 1979, 11—15).
