A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
Borsod vármegye panteonja 337 — részben a közélelmezési, részben a marharekvirá- lási alapból — került finanszírozásra Tisza portréja. A vármegye jellemzően igen nehezen tudott mozdulni portré-festetés dolgában, amit nem csupán az arcképgaléria viszonylag alacsony száma mutat, de némely olyan konkrét példa is, amikor a közgyűlési szándék végül magánfinanszírozásból valósult meg. Ez történt a három Vay-föispán portréinak esetében, amikor is a jeles család vállalta magára a költségeket,13 s így készült el — egy megyebizottsági tag e célra folyósított adományának köszönhetően — Kossuth arcképe is. A csak töredékesen fennmaradt dokumentumokból is kitetszik, hogy a vármegyei arckép-megrendeléseknek mindig is megvolt a maguk hivatalos útjuk- módjuk, s hogy az ezekkel járó feladatok intézése alapvetően a mindenkori alispán hatáskörébe tartozott. A közgyűlési jegyzőkönyvekben — még ha visszautalások formájában is — jellemzően nyoma maradt a port- réfestetésekre tett javaslatoknak, s a javaslatok megtétele után a megyegyűlés által kinyilvánított tetszésnek. Ez utóbbi alapján történhettek meg a tényleges lépések, amint azt a leleplezések alkalmával bevésett jegyzőkönyvi sorok is erősen hangsúlyozzák. Hogy e visszautalások mennyiben feleltek meg a valóságnak, illetve voltak csupán utólagos hitelesítések, azt a rendelkezésre álló forrásokból egyértelműen és minden esetben megállapítani nem lehet. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a hivatali formaságokra akkor is gondot fordítottak, midőn maga a festmény a vármegyének egyetlen fillérjébe sem került. A megfestetési procedúra — ötlettől a leleplezésig, sőt az azt követő elszámolásig — egy esetben lépésről lépésre is nyomon követhető. Tisza István képmásáról van szó, amelynek története a Horthy-rendszer által megszabott keretek között bontakozik ki. 1921 legvégén, a vármegye választmányi ülésén terjesztették fel először a Tisza-képre vonatkozó javaslatot, s a választmány egyetértésével juthatott tovább, a soros közgyűlésre, ahol egyhangúlag fogadták el. Már ekkor megválasztották az előkészítő munkálatokat irányító bizottság tagjait, s a költségvetésről is döntöttek, ám mindez csupán akkor válhatott törvényessé, miután a közgyűlési határozatot a magyar királyi belügyminisztérium is jóváhagyta. A körülmények kedvező összejátszásának együttes eredménye, hogy a Tisza-kép történetét részletekbe menően is megismerhetjük. Köszönhető ez némiképp a nyilvánosságnak, amit a helyi sajtóban kapott, alapvetően azonban az akció protokolláris súlyának, ami13 MNL BAZMLt IV. 803/a. 22. köt. 68/1893. nek megfelelően az ügymenet során tetemes mennyiségű irat termelődött, s maradt fenn szerencsésen, legalábbis javarészt.14 A teljes história, amely nemcsak mint esettanulmány érdekes, de a korabeli általános Tisza-kultuszhoz is tanulságokkal szolgál, a katalógusban kap helyet. A képfestetés folyamatának tetőpontja természetesen a leleplezés volt, amely minden alkalommal ünnepi keretek között ment végbe, ám korántsem egyforma pompával. Általánosságban a soron következő megyegyűlés alkalmával, annak menetébe beillesztve leplezték le az új szerzeményt. Az ünnepi közgyűlés elmaradhatadan napirendi pontja volt a díszbeszéd, amit olykor kivonatolva, olykor teljes terjedelemben, szó szerint rögzítettek a jegyzőkönyvben. A magasz- tosabban kezelt hódolati megnyilvánulások alkalmával az ünnepi beszéd kinyomtatásáról is rendelkeztek, ami természetesen a mindenkori anyagi helyzettel is szorosan összefüggött. A ceremónia mértékét tekintve azonban alighanem a Tisza-kép leleplezési ünnepsége viszi a pálmát, amelyre közös ebéddel megkoronázott díszközgyűlésen, nagyszámú meghívott jelenlétében került sor. Az ünnepi beszédek érthető módon az ábrázolt érdemeire koncentráltak, magára a festményre legfeljebb annyiban tértek ki, amennyiben annak élethűségét elismeréssel regisztrálták. Talán a festészet megítélésében lassacskán végbemenő szemléletváltás az oka, hogy 1912-ben, Lévay arcképének leleplezésekor már nagyobb hangsúllyal esik szó a művészi tehetségről, s ezzel együtt a képmás művészi tökélyéről. Noha a festő neve ekkor sem hangzik el a díszbeszéd alkalmával, nyilvánvaló, hogy személyét megbecsülés övezi. A vármegye mindig is köztiszteletnek örvendő, a hivatalos körök által pártfogolt mesternek adott megbízást, ezzel mintegy bebiztosítva a mű minőségét. A bécsi megrendelést követően nem kisebb hazai festőművészhez, mint Barabás Miklóshoz fordult elsőként, majd a későbbiekben még négy alkalommal, bár az is igaz, hogy a három Vay-portré mesterének személyéről minden bizonnyal maga a család döntött. A bécsi Ferdinand Georg Waldmüller mellett nevelkedő Klimkovics Ferenc (1825—1890) ugyan nem számított élvonalbeli mesternek, de akadémikus modorában már számosabb reprezentatív feladatot sikerrel teljesített, midőn Borsod megrendelte nála Szemere arcképét. A Kossuth- és a Lévay-portrét megfestő Stetka Gyula (1855—1925) kezébe — aki Benczúr Gyula mellett tanársegédként dolgozott a Mesteriskolán — 14 MNL BAZMLt IV. 809/b. 3307/1923.
