A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Borsod vármegye panteonja
Borsod vármegye panteonja 335 mációkat közöl, melyek egyes részleteiben valóban visszaigazolhatok, de amelyek legfőbb tételei más forrásokból — a kutatás mai állása szerint legalábbis — megközelíthetetlenek. Szavainak hitelét a részletek egyezése támasztja alá, másrészt bennfentes szerepköre. A vármegye hivatalnokaként olyan belső információk kerülhettek birtokába, melyek mások számára a későbbiekben könnyen elveszhettek. Keresztesy legfontosabb közlései az arcképgaléria kialakulásának legelső mozzanataira vonatkoznak. „Saniere Bertalan, a vármegye követe Bécsben rendelte meg a nagytanácsterem részére a vármegye megbízásából III. Károly, Mária Therézja, II. József, II. Upót és Mária Eudovika képeit”— írja, s azt is tudni véli, hogy „a képebet Pestig hajón szállították, innen kocsin hozták Miskolcra, a képek rámáit miskolá asztalos készítette” (Keresztesy 1943, 18). Keresztesy közlése szerint tehát Borsod vármegye arcképcsarnoka a 19. század közepén öt darab Habsburg-portréval indult. Logikus, s egyben más vármegyék példájával is igazolható, hogy a legelső megrendeléseknek uralkodóházi-képekre kellett szólniuk. Az új székházat, melynek építése 1836-ra fejeződött be, mindenekelőtt legitimálni volt szükséges. Ennek pedig sarkalatos elemét képezte az önkormányzat törvényességét kifejező uralkodóportrék felfüggesztése. Az öt arcképhez — Keresztesy nyomán valamikor később — összesen négy újabb Habsburg-képmás társult még: József nádor, Lotharingiai Ferenc, Sándor nádor és Mária Terézia Karolina portréi. A Habsburg fennhatóságot hivatalból deklaráló portrék közül hét ma is megvan (lásd Kát. 1/1—7), tehát az idők folyamán — úgy tűnik — mindössze kettő veszett el. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy Keresztesy nyilvánvalóan azokat a képmásokat sorolta fel, amelyek megélték a 20. század kezdetét, s amelyeket a saját szemével láthatott.6 így aztán felvetődik a kérdés, vajon eredetileg is ennyi arckép alkotta a Megyeháza Habsburg-galériá- ját? Vajon nem volt-e ennél gazdagabb a sorozat? Nagyon is valószínűnek tűnik, hogy a fentieken felül is léteztek még uralkodó-portrék, melyeknek azonban Keresztesy korára — szó szerint — hírük sem maradt. Logikátlan ugyanis, hogy épp az az I. Ferenc maradt volna ki az uralkodói galériából, aki több mint negyven éven keresztül birtokolta a magyar koronát, s akinek két felesége (Mária Terézia Karolina és Mária Ludovika) is emléket kapott a Megyeháza falán. E gyanút igazolja a magyar trónon 1. Ferencet követő fiának, V. Ferdinándnak esete, aki — legalábbis hivatalosan — 6 1946-ban mind a kilenc Habsburg-portrénak nyoma van a miskolci múzeum letéti naplójában (HÓM HTD Ltsz. 74.356.3.). már regnált, midőn a borsodi Megyeháza építkezései befejeződtek. Az ő képmásának tényeleges elkészültéről nincsenek ugyan adataink, arról azonban levéltári források szólnak, hogy „Királyunknak híven lefestendő, a megye közönségéhez illő dísszel ékesítendő képe Tanácskozási Nagy Termünkbe leendő be helyeztetése Első Al Ispánunkra bizptikAz 1839-es hivatalos rendelet értelmében a képmásnak mindenképp el kellett készülnie. Fentiek azt jelzik, hogy Keresztesy Sándor közléseit fenntartással kell kezelnünk. Az általa leírt história leggyengébb, sőt ellentmondásokat is felvető pontja a megyreházi arcképcsarnok kezdeteinek meghatározása. A tőle nyert információk alapján a Habsburg-portrék- nak a 19. század közepén kellett születniük, a fennmaradt arcképek azonban — analógiáikat is figyelembe véve — 18. század végi származásról vallanak. Nem tartjuk kizártnak, hogy Keresztesy közlései itt pusztán egy szájhagyományon alapulnak, s a portrégaléria nyitányba valójában az 1800 körüli időkre keltezhető.7 8 Borsod vármegye panteonjának — tudomásunk szerinti — legelső olyan darabja, amely nem uralkodó- portré, a vármegye főispáni tisztét 1828-tól húsz éven át betöltő revisnyei gróf Reviczky Ádám egészalakos képmása (lásd Kát. 11/3). A Reviczky-portré iránti igény már 1836-ban megfogalmazódott, de megszerzésére és a Megyeháza dísztermében történő elhelyezésére csak három év múlva került sor. Borsodban ezzel a képmással jelentkezett első ízben a történelmi vármegyék azon jellemző szokása, hogy a főispánok portréi a tanácstermekben elhelybezésre kerültek, sőt esetenként sorozattá álltak össze. Vármegybénkben azonban ez a máshol többé-kevésbé következetesen is végigvitt hagyomány rögtön a kezdeteknél megakadt, s csak fél évszázad múlva folytatódott. Az időközben készíttetett képmásokat ugyanis nem a vármegybe soros első emberének tekintélye hívta életre, hanem az elhunyrt hazafiak iránti tiszteletteljes kegyelet. Palóczy Lászlót a megye és a város mint országgybűlési képviselőjét gyászolta, mikor 1861-ben szülőhelyén, Miskolcon eltemették. Már a gyászszertartás alkalmával megszületett az elhatározás, hogy sírját emlékmű jelölje, s hogy arcmása a Megyeháza dísztermében függjön. A kettős óhajtás közül elsőként a képmás teljesült, amely rögtön a kiegyezés után, 1868-ban elkészült (lásd Kat. 1/8). Szemere Bertalan keserves földi élete a rákövetkező évben ért véget. Az országos ellenzéki politikust, egykori miniszterelnököt Borsod saját fia7 MNL BAZMLt IV. 501/a. 135. köt. 3640/1839. valamint kapcsolódó irat: IV. 501 /e. 3640/1839. 8 Az ellentmondásokról bővebben: Kat. 1/2 és 1/5—6.
