A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Történettudomány - Kiss Gábor Iván: A hollóházi keménycserépgyár második periódusának (1920-1948) edényjegyei
288 Kiss Gábor Iván Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a keménycseréppel általánosan foglalkozó kutatók és szakírók a késői hollóházi gyári jelzésekről szinte semmilyen ismerettel nem rendelkeztek. Nézzük, hogy a hollóházi gyártörténet kutatói hogyan állnak ezen a téren. Sikota tizenegy államosítás előtti jelzést ismertet, ebből öt — datálással is ellátott jegy — képviseli a vizsgált periódust (Sikota 1961, 154). Pálfi könyve 12 eltérő államosítás előtti jelzést tartalmaz, melyben a tárgyi időszakot az öt Sikotától átvett jelzés képviseli. A Szakmáry-féle alapjegyet két színváltozatban közli, de rendszerezésünk szerint a bélyegzések színváltozatai nem minősülnek önálló jelzésnek (Pálfi 2008, 141). Simkó könyve erre a periódusra vonatkozóan szintén Sikota jelzéseit ismétli (Simkó 1999,152). A fenti felsorolásból megállapíthatjuk, hogy a hollóházi gyár második periódusának edényjegyei közül a hollóházi monográfiák szerzői a gyakoribbakat ismerték, hiszen ezek a nagy tömegben készült gyártmányok még ma is meglevő dísztárgyai egyes háztartásoknak, és készítőik pl. Sikota könyve születésének idején még jórészt köztünk éltek. A korábbi ismertetőkben nem találtunk utalást a jelzések méretére, technikájára és egyes kivételektől eltekintve színére sem. Az eddigi kutatók ebben a periódusban sem foglakoztak a kiegészítő jegyekkel. (Kiegészítő jegyként határozzuk meg általában azokat a jelzéseket, melyek egy alapjeggyel együtt kerültek felhasználásra. Ezek a tartalmuk miatt, pl. „Hungary”, önmagukban többnyire nem alkalmasak a gyártó azonosítására.) A HOLLÓHÁZI GYÁR RÖVID TÖRTÉNETE AZ I. VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ ÚJRAINDULÁSTÓL AZ ISMÉTELT ÜZEMSZÜNETIG Az I. világháború befejeztével a magyar gazdaság romokban hevert. A trianoni békediktátum feldarabolta az országot, az azelőtt szervesen kapcsolódó országrészek — mint gazdasági egységek is — elszakadtak egymástól. Hollóháza határszéli településsé vált. Elvesztek az elmúlt közel egy évszázad alatt kialakult legfontosabb piacok, Kassa és környéke, a Partium és Erdély, ahová korábban a hollóházi termékek tekintélyes hányada jutott. (Ezekben az országrészekben ekkor már évtizedek óta nem működtek keménycserép gyárak, így jó felvevő piacnak bizonyultak.) A politikai változások miatt megszűntek a balkáni és galíciai exportlehetőségek is. A háborút követően — átmenetileg— drasztikusan csökkentek a hazai igények is, hiszen az elszegényedett lakosság és a milliónyi menekült nem dísztárgyak vásárlására költötte kevéske — és egyre inflálódó — pénzét. Ilyen gazdasági környezetben Hollóházán is évekig szünetelt a termelés, mivel a tulajdonos Károlyi családnak nem sikerült újabb bérlőt találnia. A gyári munkások a környéken próbáltak más jövedelemhez jutni, elsősorban a bányászatban és a fakitermelésben. If). Istványi Ferenc 1920 végén újra kibérelte az üzemet, de rövid idő alatt ismét csődbe jutott, végül 1922-ben lemondott bérleti jogáról. Nem sokkal ezt követően egy, a környékbeli fakitermelésben érdekelt vállalkozó, Margitay Zoltán fejében fogant meg a gyár újraindításának ötlete. Megnyerte ehhez társnak Mezey Ödönt, a Basaharci Tégla- és Falburkoló Csempegyár igazgatóját. A hollóházi gyár üzemeltetésére részvénytársaságot alapítottak, melyhez a tőkét a Budapesti Városi Bank biztosította. (A bankok az inflációs időszakban szívesen társultak be, illetve vásároltak ipari üzemeket, mert tőkéjüket így nagyobb biztonságban tudhatták.) A Városi Bank megbízásából a hollóházi gyárat a helyszínen Mezey vezette, míg a bank budapesti irodájában Margitay intézte az ügyeket. Első lépésként megindult az üzem helyreállítása. A fűrésztelepet áttelepítették Pálházára. Az épületeket újra berendezték az addig az udvaron tárolt gépekkel és más munkaeszközökkel. A munkák szervezését a Basaharcról áthívott Deli Gyula és József végezte. A Bank tőkéjének felhasználásával új beruházásokat is eszközöltek: 30 lóerős gőzgépet szereltek fel, ami 30 gépkorongot hajtott meg. Az elhagyott telkibányai gyárból további gépeket hoztak át, valamint a főépületbe vízvezetéket és anyagmozgatási céllal felvonót telepítettek. Az árucsomagolás korszerűsítése érdekében fagyapotvágó gépet helyeztek üzembe. Az előkészítő munkák befejeztével, 1923 őszén újra indulhatott a termelés, Hollóházai Kerámiagyár R. T. név alatt. A beinduláshoz szükséges szakmunkás állomány a hosszú szüneteltetés miatt már nem állt helyben rendelkezésre, ezért a fiatalok számára korongos- és festő tanfolyamot indítottak. Többek közt ennek hatására év végére a gyári munkáslétszám már elérte a 75 főt. A munkásokat készpénz pótló papír szükség-pénzekkel (10—1000 korona) fizették, ami valószínűleg a gyáron belül a mindennapi élethez szükséges termékekre volt átváltható. Az égetést öt régi, szegletes kemence biztosította. Új formák és gipszmodellek beszerzésére nem volt szükség, mivel azok megmaradtak az előző időszakból. A háború után úgy a külföldi, mint a belföldi konkurencia jelentősen csökkent, ebben a műfajban igazi versenytársként csak a kispesti Gránit gyár jelentkezett.
