A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata
22 Szolyák Péter—Lengyel György inkább „szarukőszerű tűzkőnek” írta le, és a nyersanyagok között különbséget elsősorban a szín alapján tett (Herman 1893a, 1,9-10; Herman 1893c, 171). Tizenöt évvel későbbi összefoglalásában a legnagyobb darabot „sötétszínű kalcedonjaszpisz”-ként, a kicsit kisebb és tompa végűt „világosszürke kalczedon”-ként, a legkisebbet pedig „sárgásszürke kalczedon”-ként határozta meg (Herman 1908, 547—548). Ettől a későbbi kutatók lényegileg sokáig nem tértek el. Herman nyomán még Vértes László is feketésszürke szarukőként említi a legnagyobb leletet 1965-ös könyvében, ám a másik kettőre egy új felfedezés kapcsán már a kvarcporfír meghatározást használja (Vértes—Tóth 1963; Vértes 1965, 102). Ma a terepi kutatások alapján úgy véljük, hogy a „szakócák” közül kettő a Miskolc melletti Bükkszentlászló környezetében gyűjthető, rétegzett szerkezetű szeletai/üveges kvarcporfír (= metariolit) világosszürke (HÓM, 53.45.1; MNM, Pb/1), egy pedig a sötétszürke változatából készült (MNM, 9/916.1) (Szolyák 2011). A kísérleti pattintás tapasztalatai szerint ezek a változatok a megmunkálás szempontjából különböző keménységűek. A sötét változat a legtöbb esetben ridegebb, szemcsésebb szerkezetű, kevésbé homogén, ezért kagylós törése is durvább felületet ad. A világosabb változatok pattintási tulajdonságai közel állnak a tűzkövekéhez. Anyaguk homogénebb, a pattintási negatívok felülete sima, egyenletes és finom tapintású. A SZAKÓCA, MINT TIPOLÓGIAI FOGALOM ÉS A BÁRSONY-HÁZI LELETEK Az, hogy a Bársony-házi leleteket „szakóca”-ként ismerte meg a tudományos világ, közvetlenül Herman Ottónak köszönhető, aki a meghatározáskor kizárólag a külföldi irodalomra és az ott ábrázolt külföldi leletanyagokra hagyatkozhatott (Herman 1893a, 1893c, 1893d). A 19. század végén a bifaciálisan (két oldalról) megmunkált kőeszközöket még nem osztották annyiféle tipológiai csoportba, mint napjainkban. Párhuzamot találni, a méret- és méretaránybeli sajátosságok, technológiai kialakítás vagy akár a lehetséges funkció miatt, ma sem könnyű. Amit biztosan állíthatunk, hogy a miskolci „szakócák”, mint általában a szűkebb értelemben vett szakócák, a bifaciális kőeszközök körébe tartoznak, nehezebben dönthető el viszont, hogy azon belül, melyik alcsoport kritériumait merítik ki. A szakóca meghatározása, bár a tipológiai összefoglaló munkák ebben próbálnak rendet teremteni (Bordes 1961; Brézillon 1968; Debénath—Dibble 1994), a tudománytörténet során folyamatosan változott. Kate Emery 2010. évi PhD-értekezésében a brit területen talált szakócák ürügyén foglalta össze e kőeszköz típus történetét az ókori görögországi értelmezésüktől kezdve egészen a napjainkban is formálódó véleményelvig (Emery 2010, 13—18). Részben az általa áttekintett irodalom segítségével az alábbi tipológiai követelményrendszert állítottuk fel, és tekintjük a továbbiakban kiindulási alapnak: A szakóca nagyobb méretű kőből (kőmagból) vagy szilánkból, kétoldali megmunkálással, pattintással készült, többféle gyakorlati funkáóval (pl trancsírozás, vágás, lyukasztás, döfés, dobás) rendelkező marokeszköz melynek két felülete határán körbefutó éle van. Általában az élek az eszköz egyik végén hegyben futnak össze. Keresztmetszetben mindenütt bikonvex. Nyersanyaga rendszerint vulkanikus eredetű. Mérete és formája tág határok között változik, de szemből nézetben leggyakoribb a körte vagy könnycsepp alakú. Hosszmetszetben az alsó harmada, vagy az alsó és középső harmada együtt lényegesen vastagabb a felső harmadánál. A szakócák formavilágának sokszínűségét részben az élek rendszeres megújítása eredményezhette. A legkisebb (H x Sz x V: 11 x 8 x 3 cm) és legkevésbé megmunkált lelet (MNM, Pb/1), bár a sziluettje a szimmetrikus háromszöghöz közelít és a kutatástörténet során analógiákat is találtak hozzá a miskolc-alsó- hámori Herman Ottó-barlang, valamint az ausztriai Gudenus-barlang leletei között (Gábori-Csánk 1983, 284-285; Gáboriné Csánk 1980, 203; 1984, 20-21; Vértes 1965,102), véleményünk szerint a szakóca kritériumainak nem felel meg. Erre már Vértes László is felhívta a figyelmet. Szerinte ez a darab egy „... természetes. .. kvarcpofírlencse, amelynek elő és hátlapját megmun- kálatlanul hagyták, s csak a peremén alakítottak ki durva ütésekkel Zeg~Zug0S munkaélt... Ez az eszköz nem szakóca, hanem durva kaparó vagy retusőr. ” Magunk részéről, az éleken látható szándékos szilánkolások száma, rendszere és meredeksége alapján, a tárgyalt leletet csupán egy tesztelt nyersanyagnak tekintjük, amely még az eszközzé alakítás előkészítésének nyomait sem viseli magán (Szolyák 2011, 51), éppen ezért további elemzésnek nem vetettük alá. A nagyobb bifaciálisok (HÓM, 53.45.1; MNM, 9/916.1) nagyrészt megfelelnek a fenti leírásnak, de néhány kitételnek nem tesznek eleget: 1. Méreteik (H x Sz x V: 23,8 x 11 x 2,3 cm és 19,5 x 11,1 x 2,3 cm) a legnagyobb, gyakorlati használatra kevéssé vagy feltehetőleg egyáltalán nem alkalmas szakócákra emlékeztetnek (Currie 2011, 13—14). Hillebrand Jenő szerint inkább „díszeszközök” lehettek (Hillebrand 1917). Nem a miskolci leletek kapcsán, de a szakócák szimbolikus értelmezése később,
