A Herman Ottó Múzeum évkönyve 53. (2014)
Régészet - Szolyák Péter - Lengyel György: A Miskolc-Bársony-házi "szakócák" kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata
23 A Miskolc—Bársony-házi „szakócák” kutatástörténete és techno-tipológiai vizsgálata az 1960-as években a külföldi szakirodalomban is felbukkant (Wymer 1968, 47), ezt azonban eddig még nem sikerült közvetlenül igazolni. 2. A másik jelentős eltérés a hosszmetszetükben mutatkozik meg. Teljesen hiányzik az alsó és felső harmad között megmutatkozó vastagságkülönbség, sőt mindkét darab arányosan és egyenletesen vékony, ahogyan az a jóval kisebb méretű szeletai levéleszközökön megfigyelhető (Mester 2010; 2011; 2014; Szolyák 2011, 51). Hoernes (1903) is emiatt hasonlította inkább a Solutréen babérlevél alakú eszközeihez, s ezt elfogadva a továbbiakban Herman (1906) is Solutréennek tekintette. Vértes László a fejlett szeletai darabokat felülmúló „gondosan kidolgozott, tipikus levélhegy”-eknek határozta meg őket és ezzel együtt felvetette a mezolitikus eredet lehetőségét (VÉRTES, 1965, 102-103, 147). A BÁRSONY-HÁZI KŐESZKÖZÖK TECHNOLÓGIAI ELEMZÉSE Módszertani alapok Az értelmező technológiai elemzés (lecture technologique) lényege, hogy a régészeti leletet vagy leletegyüttest egy folyamat, a műveletsor (chaíne opératoire) eredményének tekintjük, azaz térbeli és időbeli összefüggések között, az eszközkészítési folyamat megfelelő fázisain keresztül értelmezzük. E fázisok általában a következők: 1. nyersanyagbeszerzés, 2. nyersanyag előkészítése feldolgozásra, 3. feldolgozás, szupport (féltermék) előállítása, 4. megmunkálás, késztermék előállítása, 5. felhasználás, 6. kiselejtezés. (Inizian et al. 1995 & 1999, 91-96; Holló et al. 2001, 54; Holló et al. 2004, 77). Ezen belül, bár a kőeszköz-készítés alapvetően lineáris, a korábbi fázisokhoz való visszatéréseket külön is figyelembe kell vennünk (pl. magkő megújítása a jobb nyersanyag-kihasználás érdekében; kész eszköz, magkő transzformációja egy más funkcióval rendelkező végtermékké; egyszer már kiselejtezett magkő újrahasznosítása; eszköz újraélezése stb.). A miskolci „szakócák” kiindulási alapja egy-egy táblás megjelenésű, rétegzett nyersanyagtömb és nem szilánk. A Vértes-féle meghatározás szerint tehát kő- mag- és nem hasíték-eszközök (Vértes 1965, 238). A készítésükhöz kapcsolódó műveletsorban a nyersanyag beszerzését ezért rögtön a formálás (faconnage) követte, szupport (pl. szilánk) előállítására (débitage) és egy korábbi fázishoz való visszatérésre itt nem került sor (Inizian et al. 1995 & 1999, 13-16; Holló et al. 2001). A funkcionális tipológia és a technológiai elemzés kapcsolata A tipológiai—funkcionális besorolástól függően egy pattintott kőleletet a műveletsor különböző állomásain helyezhetünk el. Jó példa erre, hogy ha ugyanazt a leletet magas vakarónak határozzuk meg, akkor egy késztermékről beszélünk és a retusálás (retouche) fázisához kapcsoljuk, míg lamella-magkőként csupán a debitázs (débitage) része lesz. Ekkor csupán a további fel- használásra, eszközkészítésre alkalmas kis pengék előállításának „eszközét”, alapját látjuk benne. Hasonló dilemma a miskolci leletek esetében is fennállhat. Amennyiben készterméknek („szakócáknak”, díszeszközöknek) tekintjük őket, akkor a formálás fázisát további két szakaszra oszthatjuk. Az első szakasz, a kinagyolás célja az volt, hogy nagy szilánkok leválasztásával eltávolítsák a kőzettömb eredeti, természetes kérgét, vagy kopott felületeit, valamint a kész eszköz szempontjából felesleges további nyersanyagot, így jutva el a kívánt alapformáig. Ehhez az őskőkori ember kemény (pl. kvarcitkavics) és lágy (agancs vagy keményfa) ütőt egyaránt használt. A második szakasz, a végsőformálás során kisebb, sokszor retusszerű leválasztásokkal a szabályos, szimmetrikus körvonal és az élek egyenes vonalú lefutásának kialakítása történt meg. Erre a szakaszra általában jellemzőbb volt a lágy ütő használata, a kísérleti régészet tapasztalatai szerint azonban a kemény és lágy^ ütőket egy-egy szakaszon belül akár felváltva is használhatták. Egy másik lehetséges magyarázat szerint a Bársonyházi leletek nem késztermékek, hanem ún. preform-ok (a francia terminológia szerint ébauché). Az angolszász kifejezésnek sajnos nincsen egyértelmű és pontos magyar megfelelője. A preform a készülő kőeszköznek egy olyan állapotát jelöli, mely már jól felismerhetően a legvégső, kívánt formához közelít, de a darabot az ideiglenesen nagyobb méret, vagy a finomabb kidolgozás hiánya miatt még nem tekintjük befejezettnek. Erre találunk példákat a nyugat-európai solutréi (cca. 23 500-18 000 cal BP, Straus 2005) és az északamerikai Clovis-kultúrák (cca. 13 300—12 800 cal BP, Haynes 2002; Collard et al. 2010) bifaciális eszközei esetében is. Különösen az utóbbinál feltűnő, hogy a jellegzetes (szimmetrikus formájú, alulról völgyeit és vékonyított) Clovis-hegyek készítésének műveletsorában, a 3. fázisban a „szakócáinknak” csaknem minden tekintetben megfeleltethető y>«/őra,-darabokkal találkozunk (Morrow 1995; 1996, 205-215, 390; Wilke et al. 1991, 245—253). Az egyetlen, ám hangsúlyos különbség ezek és a Bársony-házi bifaciálisok között, hogy az utóbbiak retusáltak, tehát a végső formáláson, él-kialakításon is láthatóan átestek.
