A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Művészettörténet - Pirint Andrea: Genius loci vagy emlékmentési szándék? Miskolc két világháború közötti városképei a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 345—356. GENIUS LOCI VAGY EMLÉKMENTÉSI SZÁNDÉK? Miskolc két világháború közötti városképei a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében Pirint Andrea Herman Ottó Múzeum, Miskolc Absztrakt: A Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteménye nagy számban őriz városképeket, melyek a két világháború közötti Miskolcot ábrázolják. A kollekció gerince Kiss Lajos (1864-1945) rajztanár-festőművész nevéhez fűződik, de mások tevékenysége sem elhanyagolható ebben a műfajban. A téma ez időbeli népszerűségének okait keresve megidéződik a képek ábrázolta periódus, amely Miskolc életében több szempontból is döntő változást hozott. A helyi képzőművészeti élet felvirágzása, a múzeum gyűjteményezési aktivitása, a városkép rohamos átalakulása, valamint a régióban is eleven műemlékvédelmi tevékenység azok a fontosabb tényezők, melyek egymás hatását felerősítve a korban divatos városképfestészet hátterében meghúzódnak. Kulcsszavak: akvarellfestészet, múzeumtörténet, műemlékvédelem, várostörténet A Herman Ottó Múzeum több mint 100 képzőművészeti ábrázolást őriz a régi Miskolcról, ahogyan a város a 20. század első felében mutatta magát. Nehéz eldönteni, hogy ez a szám magas-e, avagy alacsony, ha tekintetbe vesszük, hogy bár térségünkben csak lassan alakult ki rendszeres képzőművészeti élet, a miskolci művésztelep 1921-es megalapításától kezdve nyaranta fiatal művészek egész serege dolgozott itt. A város épített és tájképi környezete természetszerűleg kínálta fel a megfestésre érdemes témákat, melyek közül ki-ki a saját érdeklődése szerint válogathatott, illetve azokat a saját habitusa szerint transzponálhatta. A hely szellemének szükségszerűen hatnia kellett, akár felismerhetően, akár szabad szemmel láthatatlanul. A művésztelepen született művek legmélyén még akkor is hatótényezőnek tarthatjuk a locust, ha maga a téma — legyen az egy földrajzilag beazonosíthatatlan városszéli tájrészlet, vagy egy fizetett modell után készített fejtanulmány — egyáltalán nem bír helyi specifikummal. Nehéz volna egyértelmű definícióját adni annak, mit értünk a képzőművészetben megnyilvánuló genius loá, azaz a hely szelleme alatt. Sokféle arca van, és sokféle nyelven beszél. Jelen tanulmány a jelenséget azon a fogalmi szinten értelmezi, ami a szem számára is jól látható, s azokkal a városképekkel foglalkozik, melyek a település egykori látványát és motívumait rögzítik. Meg kell állapítanunk, hogy a szóban forgó, száznál is több alkotás zöme helyi mester munkája, s a művésztelep által idevonzott idegen művészek ebben a műfajban — sem a múzeumi gyűjtemény, sem egyéb ismereteink alapján — nem játszottak számottevő szerepet. A 20. század első felében született, a miskolci közgyűjteményben fennmaradt városképek száma így kifejezetten magasnak mondható, mégpedig olyannyira, hogy újabb kérdés adódik. Vajon csupán a genius loci hívta őket életre, a téma állandó közelsége áll a háttérben, vagy valami másról is szó van? Miskolcon a 19. század legvégén indult el az a folyamat, amely apró lépésekben előrehaladva, sok küszködés árán, s végül a trianoni döntéssel elvesztett nagybányai művésztelep hiányát pótolandó az 1920-as évektől pezsgő képzőművészeti életet eredményezett. A pezsgéshez önmagában véve kevés lett volna a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek nyári itt tartózkodása, és bár nem elhanyagolható az őket kísérő mesterek miskolci működése sem, az egész éves folyamatosságot a helyi, illetve a helyben megtelepülő festők, rajztanár-művészek biztosították (Bartus 1929). Miskolcon született, s tanulmányait követően mindvégig szülővárosában tevékenykedett Balogh József (1874—1951), aki 1904-től kezdődően magán festőiskolát tartott fenn. Az ugyancsak miskolci születésű Bartus Ödön (1888—1950) festőművész és az inkább festészeti oldaláról ismert Nyitray Dániel (1890-1971)
