A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Irodalomtörténet - Porkoláb Tibor: "A Búcsu dalnoka". Eötvös József a költészettörténeti kánon peremén
340 Porkoláb Tibor S^abó Lászlóhoz), Kisfaludy Károly Mohács című elégiájában, valamint Czuczor Gergely Mohács című epigrammájában (Batsányi 1953, 22, 50; Kisfaludy 1983, 20; Czuczor 1928, 41)." Eötvös költeménye — a hazától való búcsúzás lírai szituációját keretként használva — a patriotizmus ideáját hangsúlyozottan személyes érzületként, hitvallásszerű elragadtatottsággal jeleníti meg. Ahogy Eötvös biográfusa, Ferenczi Zoltán fogalmaz: „Benne [...] oly egyszerűen s mégis fönségesen szólal meg a hazafi szeretete, a szenvedélyes odaadás, mint korában, Kölcseyt kivéve, senkiben” (Ferenczi 1903, 93). Négyesy László egyenesen költészettörténeti jelentőséggel ruházza fel a költeményt: „Ilyen conkrét és egyéni módon, ilyen élményszerű közvetlenséggel 1836 előtt mások sem fejezték ki a hazafias érzést; Eötvös itt új változatot kezdett a magyar hazafias ly- rában” (Négyesy 1914, 63). A hazaszeretetnek — mint „a vallásossággal egyenrangú, szent, magasztos érzésének — a „vallomásszerű megnyilatkozása” ugyan Horváth János szerint is a „hazafias költészet” újabb válfaját hozza létre (hiszen alapvetően különbözik attól a „lyrai felfogásétól, amely „ódákra hévül, ha a régit szemléli, elegiákat sír, ha a jelenhez fordul; buzdít a régiek követésére, dicsér, panegyrist zeng, ha az ősi virtus a jelen egy-egy hérói leikéből előtör”), ám ezt az „újdonságot” nem a Búcsúban, hanem a Rákos’ nymphájáho^h&n ismeri fel (Kölcsey Ferenc — Horváth 1997, I, 214-215; Horváth 1922, 107-108). Akár líratörténeti kezdőpontként tételeződik a Búcsú, akár nem (ez utóbbi mellett például Bajza Sóhajtásává) is lehet érvelni), sikeressége minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a hagyományos exhortation patriotizmussal szemben a honszeretet konfess^ionális változatát szólaltatja meg rendkívül hatásos jelenetezéssel. Ezt a patriotizmus-felfogást igyekszik megragadni a Miért r^öf-kötetben a Búcsút analizáló Bényei Miklós a „passzív hazafiság” értelmezői kategóriájával (Bényei 1975, 391) — talán éppen az aktív és passzív romantika (egykor oly’ népszerű) fogalompárjának az analógiájára. A konfesszionalitás a Búcsúban harmonikusan kapcsolódik össze a nagy méltóságfokkal bíró, magasztos tematika által megkövetelt fenséges dikcióval, a szavaló ünnepélyességgel. Ez a modalitásbeli kettőség jut érvényre a költeményhez társítható műfaj-kategóriá11 A nemzeti identitás fundamentális emlékezethelyeként értett Mohácshoz kapcsolódó „visszavonás”-narratíva formálódásáról, megszilárdulásáról, „máig érvényes jelentésű kulturális alakzattá” való összeállásáról lásd: Debreczeni 2012. ban, az elegico-ódában is.11 12 A Búcsú szónokias pátosza jórészt az amplifikációs-hiperbolikus képalkotásra és az invenciózusan alkalmazott retorikai formulákra vezethető vissza. Ilyen nagyhatású trópus például a könnyfolyamként megjelenített Duna. A lamentáló patriotizmus hagyományosan a könny motívumát rendeli a mnemotoposzokhoz: Ányos „Rákos mezejére” vet „könyves szemet”; Kölcsey lírai hősének szemében „köny forrt” Rákos partjain bolyongva; Garay égő keblű és fájó szívű dalnoka sír „Rákos ősi hantin állván”; Várna és Mohács megéneklését Ányosnál ugyancsak a „könyvek” hullása kíséri; Batsányi költeményeiben is „véres könyre kísztő” keserveket hív elő Várna és Mohács „szíveket terhelő” emlékezete, miként Kölcsey utazója is „vérkönyet” önt Mohács virá- nyin (Labádi 2012, 213, 278; Kölcsey 2001, 80, 86; Garay 1843, 96; Batsányi 1953, 23, 50). A Búcsú sem tér el ettől az érzelmes sablontól (itt is „egy köny beszél” Rákosról, Budáról, Mohácsról), ám a motívumot — Szemere Pál szavával —„colossalis” (Szemere 1842, 113) vízióvá tágítja: „Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó: /Tán honnom’ könnye vagy te, nagy folyó?” E fenséges kép egy előzmény változata Batsányi — Szentjóbi Szabó Lászlónak címzett — Hazafiúi aggó- ítóában tűnik fel („népünk vesztét panaszolva keserg- vén, / A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja” = Batsányi 1953, 50), a Búcsú azonban a személyes jele- netezést közösségi jelképformálásba fordítja át. Bényei Miklós deklarálja is, hogy Eötvös „irodalmunkban először avatja a magyar nép sorsának szimbólumává a »Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó« »ezüst Duná«-t” (Bényei 1975, 389). A költemény szónokias emelkedettségét fokozza a feltételes öröklét retorikai formulája, amelyben a perennitas — a korabeli Urai köznyelv konvencióinak megfelelően — a posteritas, azaz az (emlékező) utókor fogalmával helyettesítődik: „De áll a’ tér ’s nem vész a fájdalom. // ’S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának / Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, / ’S magyar lakik a’ parton ’s a’ hazának / Csak egy romlatlan gyermeke leszen”. E formula számtalan változatban lelhető fel a klasszikus századforduló költészetében, így például megtalálható Berzsenyi Barátimhoz című ódájában is: ,,A’ ti érdemetek ’s mí- vetek élni fog, / A’ míg egy Magyar él a’ Duna’ partjain” (Berzsenyi 1979, 89). A szakirodalom is kiemeU a Búcsú (és általában az Eötvös-költemények) „pathé12 Gyulai Pál például ódaként tekint a Búcsúra (Gyulai 1914, 59), Bényei Miklós viszont elégiaként kezeli a költeményt (Bényki 1975, 384).
