A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
316 Viga Gyula 8. kép. Vesszőkerítés, Tiszaladány, 2011. Bild 8. Weidenyaun, Tiszaladány, 2011 Újhely (1554), Kenézlő (1567), Jesztreb (1554), Újlak (1600) és Szerdahely (1672) irataiban (Román 1965, 64). A bodrogközi és a taktaközi kötősás (Carex elata), valamint a magasra növő mocsári sás (Carex acu- tiformis) — ún. hosszúfű, kötőfű — keresett volt a szőlővidékek, főleg Tokaj-Hegyalja mezővárosi piacain. A rafia használata előtt tömegesen alkalmazták a szőlőkötözésre, s rendszeres kereskedelem folyt vele a Bodrogköz irányából (Takács 2005, 232). Zemplén vármegye 1641-ben szabályozta az árát, mivel korábban rendre előfordult, hogy a nyers kötőfüvet 3—6 dénárért adták szekerenként. 1641-től a nyers fű ára 4 dénár, a szárazé pedig legfeljebb 8 volt, mivel azonban Bényére, Tolcsvára és Horvátiba messziről, a Bodrogközből kellett a hegyek közé szekerezni, a megállapított ár kétszeresét kérhették el érte (Román 1965, 54). Az 1770-es években tucatnyi Szabolcs megyei helység lakói vitték a hegyaljai piacokra a tavasszal megszedett kötősást. A tokajiak maguk is átjártak abban az időben Tímár határába: ők szedték le a szőlőkötöző anyagot, mert a helybeliek nem foglalkoztak a gyűjtésével (Páll 1988, 64-65). 4. Sfivőfonó háziipar A rostnövények termesztése és feldolgozása évszázadokon át hozzátartozott a térség jobbágy-parasztjainak tevékenységéhez. Takács Péter és Udvari István a 18. század hetvenes éveinek adatbázisán meggyőzően igazolta, hogy a rostfeldolgozás — kiegészülve a gyapjú feldolgozásával — nem maradt meg az önellátás szintjén, s a feleslegként előállított vásznat, zsákokat, köteleket csakúgy, mint a változatos gyap- júkészítményeket piacokon, vásárokon értékesítették. Számításaik szerint Zemplén vármegye 452 falujából 354-ben a kender, 76-ban a len termesztése dominált. 168 községben a juhtenyésztésnek volt szerepe: Felső-Zemplénben mintegy félszáz településen foglalkoztak a posztó kallásával, fehér posztó vagy daróc készítésével. Tőketerebes lakosai a mezőváros haszonvételi forrásaként említették, hogy a vásznat nemcsak saját szükségletre, hanem eladásra is készítik (Takács—Udvari 1989b, 202—206). A paraszti háziipar domináns ágazata a későbbiekben is működött, sokfelé egészen az 1950-es évekig, a közös gazdálkodás bevezetéséig. Mind a rostanyag beszerzéséhez — pl. a részért dolgozó hegyvidéki és bodrogközi kendervágó asszonyok periodikus vándorlása —, mind a készítmények értékesítéséhez jelentős forgalom társult, aminek szerepe volt a különféle új anyagfajták, készítmények és díszítmények elterjedésében is (Dobrossy—Fügedi 1982, 395-407; Fügedi 1986,197-203). A magyar háziipar törzskönyve Zemplén vármegyében csak Kis-Cigándot sorolja (60 fővel) a jelentős textilkészítő háziipar művelői közé: takarókat, pokrócokat szőttek. A vászonszövés központja volt a 19. század végén is Tőketerebes (Trebisov), ahol a szóban forgó forrás lajstroma 1400 (!), a szövő-fonó háziipart űző családfőt említ (Kovács 1898, 79). De jelentős volt ez a tevékenység a Hegyaljával szomszédos tájakon is: például a Taktaközben — Tardos és Ladány
