A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője 315 a megszőtt gyékényüket (Takács—Udvari 1989b, 219—220). Fényes Elek szerint Bodrogolaszi lakosai a 19. század első felében „...gyékények csinálásában és házak fedelezésében igen ügyesek” voltak (Cseri 1986,217). Zemplén vármegyében a vízrendezés utáni időszakban is jelentős volt a gyékényfonás, s újabb települések szakosodtak erre a munkára: a mocsaras, vízállásos területek közönséges növényéből az ügyes kezek sokféle tárgyat állítottak elő. A gazdaság és az árucsere szempontjából is nagy fontosságú volt a gyékény {s^éleskvelű vagy bodnárodé gyékény — Typha latifolia és keskenylevelű gyékény — Typha angustifolia) gyűjtése és felhasználása. A bodnározó gyékényt — mint a neve is jelzi — hordók tömítésére használták Tokaj-Hegyalján is. A 19—20. század fordulóján a Bodrogközben Kis-Cigánd és Nagy-Cigánd valamint Kisgéres (Maly Hores) népe még nagyban gyakorolta a gyékényszövés háziipari munkáját. (Az utóbbi sokáig szigorú endogámiáját tréfásan azzal magyarázzák, hogy a gyékényszövés tudománya ne kerüljön ki a faluból.) A 19. század végén Zemplén vármegyében még mintegy 900 embert foglalkoztatott a gyékény háziipar (Kovács 1898, 57—58).9 Nagy-Cigándon 350, Kis- Cigándon 360, Kisgéresben pedig 120 családfő űzte ezt a tevékenységet. A géresiek gyékényfonatait használták pl. Erdőbényén a kőfaragók: a kiszáradás ellen takarták le velük a kőlapokat. De ők fonták a ladmaci meszes szekereket borító gyékénytakarókat is (Viga 1996, 141). A cigándiakgyakran a Rétköz falvaiban szerezték be a háziipari munkájukhoz szükséges gyékényt. A különféle takaróknak használtgyékénylapok, ágyelők, falvédők szövetei éppen úgy eljutottak a szomszédos tájakra, mint a gyékény szakajtók, méhkasok, lábtörlők, szatyrok, kanalasok, kenyértartók, lisztes és tojásos kosárkák. A gyékénytakarókat szekerekre és vásározásra, gabonaszárításra és gyümölcsaszalásra is alkalmazták (Gönyey 1929, 109-112; Páll 1986a, 161; Kiss 1961,121,176, 300,355,370). A gyékényből készült méhkasok készítésében az Ondava mente települései, a többségében magyar településekből magyar nyelvszigetté váló Hardicsa (Zemplínske Hradiste) és környéke, különösen Málca (Malcice) jeleskedett, s nem kétséges, hogy termékeik Trianont megelőzően — hasonlóan a vidék boroshordóihoz — eljutottak a Tisza és a Bodrog összefolyásának vidékéig. Bencsik János egy tanulmányában 18. század végi tokaji számadásokból idéz, adatai egyebek A 18. század derekán a bodrogközi Láca, Semjén és Kisroz- vágy lakói is kereskedtek a gyékényszövettel. Vö. Takács-Udvari 1989b, 218-221. mellett a cigándiak gyékénnyel való kereskedelmét igazolják: „Czigándi lakostul Szabó Mihálytul vettem négy gyékényt...” (1781), „Cigándi lakostól Téglási Jánostul...3 gyékényt vettem...” (1784).10 A Tisza menténMegőgombor (palacktokok és lábtörlők), a taktaközi Sgada (lábtörlők és méhkasok) és Tisgalúc (gyékénykosarak) voltak a gyékényfeldolgozó háziipar központjai a 19—20. század fordulóján. Intenzív forgalom zajlott a gyékényből készített eszközökkel a hegyaljai piacokon és sokadalmakban a 18. század 70-es éveiben a Tisza túlpartjáról, Szabolcs vármegyéből is. A berencsi gyékényponyva még a 20. század elején is keresett cikk volt Tokaj, Tállya és Keresztúr vásáraiban. Fontos megjegyezni, hogy a berencsiek nem a saját határukon vágható gyékényből szőttek ponyvát, hanem Demecserben, Gégényben és Tiszakanyáron szerezték be a hozzávalót. Az utóbbi nyersanyagbázisa volt a cigándiak gyékénymunkájának is (Kiss 1961, 330, 370; Páli. 1986a; 1988). A Taktaköz falvainak lakói a 18. század második felében azt vallották, hogy az épületek fedéséhez csakúgy, mint a tüzeléshez - akár eladásra is — gyékényt, sást, a füzesekből pedig vesszőt vághattak, ami a háziipar nyersanyagbázisára is utal (Páll 1986b, 106). A vessző, a nád, a gyékény hagyományos alapanyaga volt a Tokaj-Hegyalját körülvevő, egykor vízjárta tájak népi építészetének és lakáskultúrájának is (Petercsák 1986b, 116—119). A nád (Phragmites australis) a 19. század derekán még 2,5 millió kh. területet foglalt el a történeti Magyarországból. A vízrendezés előtt a vízjárta térségek fontos növénye volt, aminek szerepe csak nőtt az erdőterületek csökkenésével, illetve a fa árának növekedésével (Balassa 1975, 30; Frisnyák 2004, 156; Cseri 1986,216—218). Termőhelyei a vízrendezésekkel átrendeződtek és szűkültek, s gazdasági jelentőségét is csökkentette, hogy a tájunkon nem nagy, összefüggő területeken nő, hanem széttagoltan, foltszerűen. Ennek elsősorban vízrajzi okai vannak: a legjobb minőségű nád 80—150 cm-es vízmélységnél fejlődik, a 2 m-nél mélyebb vízben viszont egyáltalán nem fordul elő (Tuba 2008, 649). A levágott és csomókban megszárított nádat sokféle módon hasznosították: az építkezéseknél használták, s készítettek belőle bútorokat, kanalat, villát, nádsípot. A 16—17. században a szövőszékek alkatrészeit előállító bordások szerepelnek 1(1 Bencsik 1988, 187. 13. jegyzet. Megjegyzem, hogy Kiscigánd és Nagycigánd 18. század végi összeírásaiban ezek a nevek nem szerepelnek. Téglás vezetéknevű volt (Kiscigánd, 1773: Téglás György, 1785: Téglás György és Mihály, 1798: Téglás György), Szabó vezetéknevű pedig egyáltalán nem szerepelt (vö. Hajdú 1997, 2. számú mellékletekben).
