A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Néprajz - Viga Gyula: Dél-Zemplén háziiparának néhány történeti-néprajzi jellemzője
314 Viga Gyula 7. kép. Gyékény szakajtó, Tiszaladány, 2011. Bild 7. Backkorb aus Schilfrohr, Tiszaladány, 2011 kiváló tanulmányai mind az anyag történeti vonatkozásaiban, mind tipológiájában tágabb összefüggéseket igazolnak, az újabb feldolgozások is a technikai korai ismeretét jelzik (Csalog 1962; 1963; Kerekes 2011). A formák és a funkciók révén formai hasonlóságok mutathatók ki pl. a vesszőmunka és a gyékénymunka termékei között, s nem elhanyagolható az sem, hogy mindkettő organikusan kapcsolódhatott a mezőgazdaság (pl. dinnye-, dohány- és zöldségkertészet), a különféle kézműiparok (pl. kőfaragás), s egészében a szállítás és a kereskedelem területéhez. Ezek a kapcsolódások sajátos igényt fogalmaztak meg a házüparok számára, alkalmanként — pl. a vasúti szállítás révén a 19—20. század fordulójától — az egyes készítő központok rövidebb-hosszabb idejű felvirágzását eredményezhették. A kosárfonás a szőlőtermelés, a szőlő- és gyümölcskivitel segédeszközeként virágzott fel a 19. század végén (Ráth 1898, 8). A 19—20. század fordulójának összesítő törzskönyve külön említi Bodroghalász (Petrahó) kosárfonó háziiparát, ami azonban — mindössze 5 család közreműködésével - nem tűnik tűi jelentősnek Sárospatak és Sátoraljaújhely 50—50 vesszőipart űző családjához képest. Az utóbbiak — Újhelyben főleg gyümölcskosarakat készítettek — bizonyára a piacozás, szőlő- és gyümölcskereskedelem szolgálatában álltak. Tokajhm 6 vesszőfonó családfőt említ a forrás, a településen 19. század végén kosárfonó iskolát létesített a kereskedelmi minisztérium (Ráth 1898, 7; Kovács 1898, 52). A 20. század második felében főleg főzött és hasított vesszőből állítottak elő igényesebb kosarakat, kerti bútorokat és dísztárgyakat. A két háború közötti időszakban virágzott fel Tiszaladány vesszőipara, ami a zöldvessző fonásán alapult. Dankó Imre 1950-es évek derekán kelt leírása szerint, régebben a sárospataki hetipiacon a zöldségpiac kiegészítője volt a kosárpiac. Fűzfavesszőből kötött kasok, kosarak mellett, igényesebb, hántolt vesszőből kötött kari kosarak rendszeresen kaphatók voltak a szerdai piacokon. Ezeket pataki, halászi és olaszi háziiparosok készítették és árulták. A kari kosarat alkalmanként a zajda kötésére is ráakasztották, némiképp ellensúlyozva a háti teher súlyát (Dankó 1977, 34—35). A vesszőből font kerítések, a kukorica kasok, az aszalók valamint a gazdaság és háztartás egyéb eszközei és tárgyai, a varsák, tapogatók, haltartók és más halászeszközök az alapját és előzményét is jelenthették a 20. század vesszőiparának. A piacra szánt portékák minősége azonban igényesebb volt a saját használatra szántnál. A korábbi formák és funkciók az újabb igények mentén bővültek: a második világháború után — a kerékpárokkal és a kerékpáron való szállítással — terjedtek el, pl. a jármű hátsó kerekénél fém keretben felfüggesztett kosár párok, amelyeket a vörös és a fehér színű vessző alkalmazásával, csíkkal díszíthettek. 3. Nád, sás és gyékény feldolgozás A gyékénymunka — szövés és kötés — a feudális korban is valóságos „népipar” lehetett, s a későbbiekben sem vált önálló foglalkozássá. Ezzel együtt, Bodrogkeresztúr 1565. évi urbáriumában Paulus Zagyor- heteo, Patak 1632. évi urbáriumának jobbágy névsorában Gyeken Szpvö András (4 ökrös jobbágy, Feö Biro) szerepel, s van nyoma a gyékényszövésnek Erdőhorváti forrásaiban is (Román 1965, 63—64; 1966, 615—617). Az 1772-ben Zemplén vármegyében felvett úrbéri bevallások között a gyékény hasznosításáról említést tesznek Harkány, Bekecs, Túc, Taktaszada, Keszpyéten, a Bodrogközben Nagygéres, Kiskövesd, Riese és Szpmotor lakói, de csak úgy, hogy tüzelésre, házfedelezésre, kerítések, rekesztések készítésére használják. Volt azonban néhány település, melynek lakói kifejezetten azt vallották, hogy gyékény készítményeikkel kereskedni szoktak: Nagycigánd, Kiscigánd, Láca és Semjén. Az első kettő a földesurának is gyékényt szőtt zsák helyett, KisrozyágytéA pedig Újhelybe jártak árulni
