A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - FEHÉR József: Bodrogközi anekdoták és igaz történetek

516 Fehér József zött kapaszkodott fel a vonatra, így érte térdénél egy dundung-gólyó, megmenekült, de sohase tudta azután az egyik lábát kiegyenesíteni, mankóval, majd bottal járt egész életében. A puják nőttek körülötte a maguk módján, ahogy lehetett, úgy éltek. Nagy telek, havazások voltak az 1930-as években a Bodrogközben, a szomszédok úgy ásták ki egymást a házakból, kis utakat csináltak, hogy közlekedni tudjanak. Az egyik ilyen zimankós télen ül dédnagyapám a hokedlin és eszi a szegények ételét, a sovány paprikás krompét, a földből-vályogból vert masina meleget duruzsol. Ember se jár, teljes a csend, kint csak a szél süvít, hordja a havat. Egyszer csak zörgetnek az ajtón: — Ki az? — Eresszen be, Németh bácsi! Én vagyok a Kálmán! A berecki cigány. Az egyik kéregetője a falunak. — Bejöhetek, Németh bácsi? — Gyere be Kálmán! — Megmelegedhetek, Németh bácsi! — Melegedj meg, Kálmán! Kis idő múlva: — Leülhetek, Németh bácsi? — Ott az a a kis szék, ülj le Kálmán! Dédnagyapám rendíthetetlenül eszi tovább a krajszonyból a krompézsámiskát. — Mit eszik kend, Németh bácsi? — Paprikás krompét, látod Kálmán... Megint eltelik egy kis idő. — Aggyon mán belőle! — Nem gyöttél kapálni, Kálmán! — Híjjon most, bizony Isten elmennék! Odakint süvít a szél, hordja a havat, ember nem jár az utakon... ROKONSÁG A faluban nagy szerepe van a rokonságnak. Családi alkalmakkor összejárnak, segítik egymást a munkában, az év és az élet nagy fordulóit együtt ünneplik meg, számon is tartják egymást, még akkor is, ha már a múlt ködébe vész a rokonság eredete. Ha már nem tudják ezt kibogozni, visszakövetkeztetni, akkor is vannak magyarázatok erre. Honnan is, miről is vagyunk rokonok? — kérdésre a mindenki által ismert válasz: Ádámról, Éváról, meg a vén diófáról — mondják az öregek. Apám megoldásai a „miről is vagyunk rokonok?" kérdésre: — Hát az ű tehenük, meg a mi tehenünk egy csordába jártak! — Az ű nagyannya, meg az én nagyanyám két öregasszony vót! Ű DÓGA! János gazda jön az udvaron felfelé, a csűr felől. Szembetalálkozik a feleségével, aki megállítja az urát: — Hallottad János, mit beszélnek a faluban? Hogy terhes a szolgálónk, a Julcsa! János gazda megpödri a bajuszát: — U dóga! — De azt is beszélik, hogy te lennél a gyerek apja! Ismét bajuszigazítás: — Én dógom! A felesége: — De hát én igen szégyellem! János gazda: — No, az meg a te dógod! ..., DE SZERETTEM IS! Közismert alakja volt a falunak Szalánciné. Keresztnevéről sohasem emlegették, aligha tudta a férjén vagy még két-három rokonán kívül, hogyan is keresztelték. Férje nagydarab, tagbaszakadt, kevés beszédű jámbor ember volt, járomba lehetett hajtani a fejét, minden munkát szó nélkül elvégzett, önálló gondolat nemigen fordult meg a fejében. Szóval amolyan málé ember volt, de ebben a szerepben nagyon jól érezte magát. Képes volt akár egy egész napot is dolgozni étlenszomjan. Soha egy rossz, vagy hangos szót senkihez sem szólt. Fentebb jellemzett természetét illusztráló, láttató jelenet, amikor a