A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - FEHÉR József: Bodrogközi anekdoták és igaz történetek

Bodrogközi anekdoták és igaz történetek 517 lukaiak (bodroghalmiak) szőlő kétágúzásra napszámra jártak Újhelybe (gyalog, oda-vissza körülbelül 30 kilométer naponta), nekiálltak a sor végének, már kora reggel, de inkább hajnalban, az öreg tarisznya, ennivaló nélkül érkezett, megköpte a tenyerét és fohászkodás helyett biztatásul a maga számára, így kezdte a munkát: — Nö, tűrj be marha! A tehénnek, ökörnek mondták, amikor járomba dugták a fejüket. Egészen másképp született a felesége, Szalánciné! Miközben jó néhány gyereket szült málé urának, úton-útfélen osztogatta a férfiaknak, amire azoknak szüksége van (volt, lesz). Teljesen nyitott volt e tekintetben, minden időben és helyzetben átadta magát a férfiak gerjedelmének, lett légyen az jómódú gazda, akinek sápadtvérű felesége nem tudta azt adni, amire vágyott, vagy kiéhezett szomszéd, vagy a falu kondása-gulyása, esetleg fiatal, beavatásra vágyó serkenő bajuszú legény. Minden szégyenkezés nélkül tette ezt, olyan veleszületett természetességgel, hogy ezt senki sem rosszallotta. Úgy vették, mint a falu bolondját, akinek lennie kell egy faluközösségben. Számtalan történet keringett (és kering ma is) megértő mosoly, vagy nevetés kíséretében, hogy Szalánciné hol, mikor és kivel. Ezek majdnem nyilvános „előadások" voltak... Megkorosodván, megöregedvén, néhány esetét fel is emlegették neki. Igaz volt ez? így volt? — kérdezgették. Soha nem sértődött meg, többször odamondogatott a kérdezőnek, de legtöbbször csak szótlanul legyintett, s elvonult. Egy alkalommal azonban, egy délután, amikor kisebb társaság körében ült, akik faggatták, élcelődtek vele, elmerengve egy kicsit, ölébe ejtett kézzel válaszolt a firtató kérdésekre: — Mongya mán, Szalánciné, ez is igaz? így vót? — Igaz... Sokat basztam életembe... de szerettem is! CSALÁDI OK Utazok szülőfalumba a déli buszon, ezen vannak legtöbben, de Szólya Pircsi mellett van még egy ülőhely, széles gesztusokkal invitál maga mellé, ölében nagy szatyrok. Szívesen ülök mellé, távoli rokonságban is vagyunk, meg kedvelem, mert az emberi ősiét bölcsőjéig őszinte, s egy kicsit hibás eset is. Régebben restelkedtem, hogy senkitől nem zavartatva beszél, amit mond, mindenki hallja. De már megszoktam. — Hol jártál? — A kórházba. — Mi a baj? Ki van ott? — Marozsán Laci, ismered, a második férjem - vagy élettársam? — Mi történt? Mi van vele? — Családi ok miatt került kórházba. — Hogyhogy? — Összeszólalkoztunk. Laci az öccse feleségének (Pista az öccse) három gyereket csinált, nekem meg csak egyet. Ezen összeszólalkoztunk. Hozzávágtam a hokedlit, eltört a bordája, behozattam a mentővel, mert alig kapott levegőt. Most vótam meglátogatni, papucsot, meg pizsamát vittem neki. A rosszbaj gyöjjön rá! (Lacit én kedveltem. Vagy tíz évvel volt fiatalabb nálam. Sátoraljaújhelyen messziről megismertem hosszú lépteiről, hangos beszédéről, rekedtes hangjáról. Jó munkás ember volt, rendszeresen járt maszekolni a városba hét végén is. Hát szerette a nőket, ha tehette. Csak az a hokedli ne lett volna! Bár úgy tudom, nem abba halt bele.) „VELÜNK AZ ISTEN..." Anyai nagyanyám végardai (végardói) görög katolikus asszony volt, amolyan csupaszív-lélek, amilyenek csak a ruszinok