A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - FEHÉR József: Bodrogközi anekdoták és igaz történetek

Bodrogközi anekdoták és igaz történetek 515 hogy kinek mennyi, az rangot ad. Ez számít, mármint a mennyiség. A préselés után a már kipréselt szőlő héjára, csutkájára még vizet öntenek, cukrot tesznek hozzá, két-három napig kavargatják, hogy kijöjjön belőle a még bennmaradt nedű, s ezt újra préselik. Ebből lesz aztán a szépítő fogalmazás szerint a csigerbor, a lőre, bodrogköziesen a savanyú vinkó. Az utóbbi pontosabb, a tartalmat jobban kifejező szó, hiszen a vajdi gazdák már elsőre úgy ki tudják préselni a szőlőt, hogy abban nemes anyag aligha marad, az utcát ki lehetne betonozni vele. Danolják is faluszerte: „Lőre, lőre, cudar lőre, de savanyú lőre, vesztél vóna, (de) vesztél véna a vajdácski fődbe..." Van, aki ezt nem csinálja, a csutkát szétszórja a veteményeskertbe, jó trágyának számít a szántóföldre. Sokak szerint ez azonban pazarlás, ezt mutatja a következő történet. Szüret után beszélgetnek a vajdi legények:. — Hány hordó borotok lett? — Lett vóna hárommal, de az apám belebaszta kettőbe! Azaz nem csinált csigert, elpocsékolta az innivalót. DRÁGÁBB VAN! A második világháború előtt, a '30-as években Vajdán (Vajdácskán) Grósz úr volt a kocsmáros. Zsidó, mint minden faluban a boltos is, aki mindent árult vegyeskereskedésében, akár hitelre is adott, jó együttélésben volt a falu népével. Grósz úr a közeli Sárospatak valamelyik szőlőjéből megvette a maga szőlőadagját vagy mustmennyiségét, s ezt bor formájában adogatta el a falu népének. A szőlő egyforma volt, természetesen a bora is egyfajta, ahogyan kiforrt. Mégis kétféle bort árult, savanyút meg édeset. Az csinálta a szeretetreméltó ember, hogy lefelé menet a pincelépcsőn a vaklyukban tartotta a szaharint, s ha édes bort kértek tőle, a boros üvegbe beledobott 2-3 szemet, ráöntötte a bort, ellötyögtette, s mire felért, édes bor lett belőle. Ez természetesen többe is került. Isszák a vajdi legények a savanyú bort. Az egyiknek igen nem ízlik, s megkérdezi: — Mondja, Grósz úr, jobb bora nincs? Mire Grósz úr, őszintén: — Jobb nincs, de drágább van! BETŰK A BIBLIÁBÓL Szép vasárnap reggel van. Mihály bácsi viszi itatni a két tehenét. A vállóhoz tereli őket, közben húzza a vizet a gémeskútból, s önti eléjük. A tehenek jót isznak, az öreg beakasztja a vedret a kútkávába, s nyúl a láncok után, hogy a helyükre vezesse őket. Hanem az egyik megrázza a fejét, kirántja a láncot a gazda kezéből, s ki az utcára, futásnak ered. Az öreg utána. A másik tehénnek se kell több, az is elszabadul — a másik irányba. Az öreg, ostorral a kezében szalad a tehenek után, nem sok esélye van, hogy visszaterelje őket. A futástól kipirul, s közben szidja a teheneket, káromkodik. Pontosan a portájával szemben van a parókia, itt lakik a református lelkész, aki éppen akkor jön ki az udvarra. Csóválja a fejét, s közben feddi az öreget: — Ejnye, ejnye Mihály bácsi, miért káromkodik ilyen csúnyán? — Majd meglátnám én, tiszteletes úr, (hogy az Isten erre, meg arra...) hogy maga nem káromkodna-é, ha a betűk szétszaladgálnának a Bibliából? BIZONY ISTEN ELMENNÉK! Dédnagyapám a korabeli Luka (ma Bodroghalom) faluvégén a cselédsoron lakott nádfedeles házában hét gyerekével és a maga szegénységével. Máskülönben derék ember volt — mondják —, mind a hét gyereke tisztességes munkás ember lett, ő meg mindemellett harcolt az első világháborúban is, a szerb fronton volt baka. Egyszer bevagonírozás közben rajtuk ütöttek a szerb komitácsik, a szerelvény gyorsan elindult, ő az utolsók kö-