A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - RÉMIÁS Tibor: In Memóriám Gáspár Mihály (1890-1970)

In memóriám Gáspár Mihály (1890-1970) 501 pincét, amely a miskolci cserkészek otthona lett, gyakorta felemlegeti. Koller bácsi könyvtára igazi meseország volt számára, az öreg könyvtárostól kapta az első Piroska babát is, no meg az olvasás szeretetét. Gáspárék áldozatkészségének nem kis szerepe volt abban, hogy a papszeri öreg épületből egyetlen tárgy sem veszett el, nem sérült meg, s az ország egyetlen múzeuma volt, amelynek nem voltak háborús veszteségei (BODGÁL 1970, 2). A második világháború gyötrelmes évei alatt Gáspár Mihály és felesége ragaszkodtak őrhelyükhöz, a múzeumhoz (11. és 12. kép). Számtalan apró, de kedves történet maradt meg ebből az időszakból róluk Borbála lányuk emlékezetében. 1943-44-re a múzeum nyüzsgő épületéből is kihalt az élet. Az emberek a légiriadók hallatán az avasi pincékbe, bunkerekbe menekültek napi rendszerességgel. Csak „Gáspár" (a múzeumpártolók így hívták) maradt mindig a papszeri épületben, őrizte a múzeumot, állt a vártán, nem tágított volna onnan a világ minden kincséért sem, a magáénak érezte a múlt örökségét. A Tiszai pályaudvar és a Búza tér bombázásakor családját felparancsolta az avasi légópincékbe, ő pedig a legnagyobb fiú gyermekével, Mihállyal a múzeum pincéjében, a cserkészotthonban húzta meg magát. Miért éppen ott? Mert szisztematikusan oda gyűjtötték a múzeum legértékesebb tárgyait, majd azt befalazták, a cserkészek szekrényeit pedig rátolták. így Gáspár bácsi mindezek tudatában egy percig sem hagyta el őrhelyét. Ugyanis ő már tudta, hogy mi a háború, hiszen egy világszörnyűséget már túlélt. Közben hol a németek, hol a románok, hol az orosz katonák lepték el a múzeumot. Gáspár szót értett velük szerény német és kevert szláv nyelvismeretével. Inkább a saját szolgálati lakását ajánlotta fel a hódítóként érkezett tiszteknek, hogy ne a múzeum termeit dúlják fel. Ekkorra családjával már végleg a cserkészotthonban, a pincében rendezkedtek be, közel a láthatatlan műtárgyakhoz. A múzeum szomszédságában lévő Lévay Gimnázium katonai kórház lett. Ide hordták a sebesülteket, akiket szalmazsákokon fektettek. A zsákokhoz szükséges szalmát a múzeum hátsó udvarán deponálták, közel a kórház bejáratához. Az oroszok, előrelátóan, a szalmakazal mellett, a múzeum udvarán még kb. 50 hordó gázolajat és benzint is tároltak. Ettől kezdve pokollá vált Gáspár élete, mert a nap minden percében a cserkészotthon lakójának „résen" kellett lennie, hogy a felelőtlen katonák közül valaki el ne dobja a cigarettacsikket vagy az égő gyufaszálat. Gáspárék élelmiszertartalékai 1944 decemberére kimerültek. A Papszerrel szomszédos utcában éppen marakodtak az emberek egy elhullott ló húsáért. A múzeum hátsó udvarának nagykapuja mindig tárva nyitva volt, hogy az elhasználódott szalmát pótolni tudják a kórházi szalmazsákokban. Mit ad a Jóisten, egyszer csak besétált ezen a nagykapun egy elkóborolt süldő malac. Az egyik élelmes Gáspár fiú, József potenciális lehetőséget látott éhségük csillapítására a malackában. Mindenki örült a befogott jószágnak. Gáspár, a becsület megtestesült szobra, felhördült az eset hallatán: „Hajtsátok ki! Ez nem a miénk! Valakitől megszökhetett, biztosan keresik már!" Nem volt apelláta, a malacot útjára engedték ott, ahol bejött. Kisvártatva hallottuk a malac visító-síró hangját, majd a terjengő hurka és kolbász illata eljutott a múzeum udvarára, egészen begyűrűzött a cserkészotthonba is. Ekkor fogalmazódott meg Borbálában, még gyerekfejjel, hogy az apja becsületességének nincsenek határai. De ő így élt egész életében, és ezt megkövetelte családja minden tagjától is (13. és 14. kép). A Miskolcon állomásozó szovjet tisztek egy csoportja a papszeri múzeumunkat választotta ki Sztálin elvtárs 1944. december 21-i születésnapjának megünneplésére. Erről Leszih Andor a. következőket jegyezte fel megmaradt kéziratos naplójában: „Ma reggel jött fel Gáspár Misi, hogy az oroszok 3 emeleti termet