A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - SÜMEGI György: Szalay Lajos háborúja. A fegyverek közt (sem) hallgatnak a múzsák

458 Sümegi György behivatta anyámat: — Ezt ő rajzolta? — Igen, tanító úr, de nem fog többet megtörténni! Ezeket a rajzokat elküldték Bécsbe egy kiállításra 1918 körül." (SÜMEGI-TÓTH 1991, 31) Öröm és keserűség együtt érte Szalayt e világháborús gyerekrajzai miatt: öröm, hiszen az első kiállítási szereplése a kilenc éves gyereknek, de bánat és szomorúság is egyúttal, mert a családjától, a közvetlen környezetétől nem kapott bíztatást, dédelgető szeretetet a sikeres, bécsi tárlatra kijutott rajzai miatt: „Nagyon szépen tudtam gyerekkoromban rajzolni. De az egész környezet, a közvetlen családtól kezdve egész végig, mindenki ellenséges szemmel nézte ezt a hiábavalóságot. "(SZALAY 1989, 18) E háborús rajzokból az egyetlen fönnmaradt példány, noha gyerekrajz, információtartalma miatt fontos, az egész életműre vonatkoztatható jellegzetességet rögzít legelőször, legelső alkalommal. Valóságosan első abban a formában, ahogyan a katonákat lábvédővel ábrázolja. A kis, tömeget megjelenítő kompozíció bizonyosan nem közvetlen élményből született, hanem elbeszélésekkel, képpel, esetleg fotóval megtámogatott közvetettekből. Mégis olyan erős lehetett a képi, olyan mély és meghatározó a vizuális élmény, hogy a katona fáslizott lába a háborúban, harcban résztvevők attribútuma lett és maradt, az egész életműben azonosíthatóan. Hiszen még jó félszázad múlva is alkalmazza katonarajzain, noha magát a lábvédőt már rég nem használták a magyar katonák. A következetes, mondhatnánk makacs képhasználat rajzi toposzt, kiüresedett formát is eredményezhetett volna. Ám Szalay mindig lüktetéssel, feszültséggel telíti a rajzait, s így nem válik üres formaismétléssé, inkább a katonáknak, a harcban, a háborúban résztvevőknek, mint a nagy történetfolyamokban, a homéroszi eposzokban: állandó jelezőjévé, kategóriajelölővé nemesedik, az erőszakot elkövetők, vagy azt katonaként elszenvedők egyértelmű képi azonosítójaként (SZALAY 2009b, 14). Szalay saját maga is jócskán kivette a részét a katonáskodásból, ez erkölcsi parancs lehetett a számára az első világháborúban harcoltak példája nyomán és a hagyomány szerint is: „ Tarnabod az első helyek egyikén áll a hősi halottak listáján. Nem volt divat menekülni a katonaságtól. »El kell menni« — ez annyira benne volt a vérében az én falumnak, hogy én, akit nem vettek be a sorozáson, mert csotrogány voltam, én kénytelen voltam addig erősködni, amíg fel nem vettek. Bekönyörögtem magam, mert nem bírtam volna ki azt a tudatot, hogy alkalmatlan vagyok, mert a magyar gondolkodás szerint asszonyt sem kaptam volna. Aki nem volt katona, mert nem vált be, az nagyon nehezen tudott nősülni, mert valahogy hitványnak és alkalmatlannak tartották a családi életre azt, aki katonának nem vált be. Benne volt a vérünkben a katonai szolgálat kötelező tisztelete és elfogadása. Katonának lenni kellett, az országot meg kell védeni." (SZALAY 1989, 19) Valójában elég sok kiképzési és frontszolgálati időt töltött le Szalay.

1 Az első kiképzési alkalmakat ő maga írta listába, ez összesen tíz és fél hónap, ám ehhez még hozzá kell számítanunk részvételét az erdélyi bevonulásban (BARCSAY 2000, 132) és haditudósítórajzolóként való részvételét a II. magyar hadsereggel a Donnál. A többszöri behívása miatt rögzülhetett idős korára az a meggyőződése, hogy „én voltam mindenütt, ahol magyar hadsereg járt Oroszországban. De hogy hol, meddig voltam? Kb. 2 évig." (SÜMEGI-TÓTH 1991, 56) A katonaságnál töltött idő meghatározásában pontosnak gondolhatjuk, ám a részletekről, a katonaságnál vele történtekről már 1 Katonai szolgálatai: „1932. okt. 1.-1933. jún. 1., 13. gy. e. Miskolc, tényleges, 1937. aug. 4 hét gyakorlat l/II. hör. kerület, Bp., 1938. 6 hét gyak. Lövészezred, Vásárosnamény. Katonai rendfokozat: karp. tizedes." (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, MKCS-C-I. 57/1305-1-3.)