A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - PIRINT Andrea: A Napóleon-kultusz képzőművészeti emlékei képes levelezőlapokon

442 Pirin t Andrea kása után képviselő, majd köztársasági elnök, 1852-től pedig III. Napóleon néven Franciaország császára lett. Hatalomra kerülésének előkészítésében jelentős szerepet kapott a legendás felmenő emlékének népszerűsítése, s az abban rejlő erő kiaknázása. A 19. század közepén hétköznapi termékek egész sorát díszítették a napóleoni legendárium jeleneteivel, erre szolgáltat példát egy magyarországi közgyűjteményekben is fellelhető levonóképes tányérsorozat is (PlRINT 2010). A részben a bonapartizmusnak nevezett politikai irányzattal is kapcsolatba hozható mintakészletek nem maradtak meg Franciaország határain belül, hanem — köszönhetően az Európa különböző pontjain működő, egymással szövetségben álló gyárak kölcsönös motívumátvételi gyakorlatának — nagyon gyorsan továbbterjedtek. E termékek végül az egyes gyárak teljes, együttesen csaknem egész Európát lefedő felvevőpiacát ellepték, s tartósan elérhetők voltak. E hétköznapi használati tárgyak, a számtalan könyvkiadvány, az önállóan is megjelenő könyvillusztrációk, valamint a könyvektől független sokszorosított grafikai nyomatok szerte Európában — sőt Amerikában is — tárgyi kellékei, s egyben terjesztői lettek a rendkívül összetett, általános Napóleonkultusznak. E kultusz egyes vidékeken erőteljesebben, máshol csak marginálisan jelentkezett, és esetenként akár helyi színezetet is nyerhetett. A mindent átható közös elem azonban a romantikus hőskultusz, „a nagy ember" csodálata, amelyet Werner Hofmann egyenesen a 19. századi gondolkodást befolyásoló domináns eszmék közé sorol (HOFMANN 1987, 111-144). Napóleon mint zseniális hadvezér, kivételes államalkotó és tragikus hős a 19. századi tiszteletteljes emlékezet egyik legnépszerűbb tárgyává, a rendkívüliség megtestesítőjévé vált. Pozitív megítélése további árnyalatokkal gazdagodott a szerető apa, a gyengéd férj és az önerejéből érvényesülő ember képzetével, de érdemei mellé felsorakozhattak tudománypártoló és innovatív intézkedései is. A forrongó Európa mindennapi emberét ugyanakkor a különféle anekdoták, s Napóleonnak azon hangzatos kijelentései sem hagyták érintetlenül, melyek a népek felszabadításának állítólagos szándékáról szóltak. Egy összetett indítékokkal bíró kultikus tiszteletről van tehát szó, amelyet a század végére Nietzsche gondolatai mintegy megkoronáztak. Az egyéniség központi szerepéről vallott etikai nézetek, melyek a 20. század első évtizedeiben is nagy népszerűségnek örvendtek, szélesre tárták a kaput az „emberfölötti ember" csodálata előtt. Nem volnánk tárgyszerűek, ha teljesen elhallgatnánk Napóleon kezdettől ellentmondásos megítélésének másik oldalát. A fényes győzelmeknek, a tiszta propagandának és a gondosan megtervezett, színpadias képzeteknek köszönhetően Napóleont már életében hősként tisztelték, ugyanakkor — a valós események másféle olvasatában, és főleg a fenyegetettek oldaláról nézve — mint zsarnok, lelkiismeretlen hódító és félelmetes ellenség tűnt fel. így aztán kultikus tisztelete mellett, azzal párhuzamosan antikultusza is gyorsan kifejlődött, melynek tárgyi manifesztációi között említhetjük a gúnyolódó karikatúrákat, az ezek szellemében illusztrált hétköznapi használati tárgyakat, vagy akár a gúnyverseket. Ahogy arra egy berlini történész is rámutat, a karikatúrák jellemzően Angliában készültek, de az egész európai közkultúra részévé váltak, támogatva az ellenállást a megszállt területeken (VANJA 2008, 51). Mind a tiszteletteljes, mint a kritikai attitűd masszívan jelen volt Napóleon korának közgondolkodásában. A megosztó személyiség bukásával — és főképp halálával — azonban hirtelen megszűntek azok az okok, s lassacskán elhalványodtak mindazok a sérelmek, melyek az ellenséges magatartás táptalaját képezték. Napóleon megítélésében az aktuálpolitikai megfontolások és érdekek többé nem játszottak szerepet, s immár a korábbi