A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - PORKOLÁB Tibor: Lévay, a dicsszónok

406 Porkoláb Tibor hanem aggnak kellen volna írni." (LÉVAY 2001, 11/88) A dedikációnak ez a szerénykedő, játékos kifordítása ugyanis Arany-parafrázis. Három évtizeddel korábban, 1879. december 21-én kelt levelében Lévay egy epigrammával köszöni meg Aranynak a Toldi szerelme dedikált példányát. Válaszlevelében Arany az epigramma utolsó sorához — „Újra virulsz s bájolsz: Toldi szerelme örök." — az alábbi megjegyzést fűzi: „Köszönöm a múltkori szép epigrammát is; de a végét alkalmasint így gondoltad: 'toldi szerelme öreg/' " (ARANY 1889, 11/464) Ez a tetten ért intertextus (amelyről persze nehezen lenne eldönthető, hogy reminiszcencia vagy pedig a poén nagyon is tudatos átvétele) látványosan világít rá arra a bensőséges viszonyra, amely Lévayt Aranyhoz és az Arany-szövegek „csudák" világához fűzi. A szerzői kételyek ellenére az Arany bölcsője nagy sikert arat. Nem csupán a Kisfaludy Társaság közülésén részesül „rendkívül kedvező, szinte elragadtatásnak mondható fogadtatásbari', de a hírlapok is „nagy elismeréssel írnak"a kilencvenkét éves poéta „páratlan" teljesítményéről. (LÉVAY 2001, 11/383, 385-388) Lévay első Aranykölteményét, az Arany János emlékezetét az teszi jelentős verssé, hogy a miskolci poéta ezzel az ódával foglalja el helyét a legtekintélyesebb Arany-utódok között, és emeltetik végérvényesen a „népnemzeti" irodalom kanonikus költői közé. Utolsó Aranykölteménye, az Arany bölcsője pedig — a rendkívüli sikeren túl — azért tekinthető fontos versnek, mert Lévay ezzel az ódával kívánja költői pályáját befejezni: „ezzel megírtam utolsó versemet is, mely a nagy napon olyan prológ-féle lesz. Most azután már többé igazán nem veszem a tollat a kezembe" — szögezi le Vadnay Bélával beszélgetve. (VADNAY B. 1921, 8) Elhatározását naplójába is bejegyzi: „Megfogadom hát a Múzsa intését. Nem írok többé verset. Ez volt az utolsó. "(LÉVAY 2001,11/381) A poétái életmű Arany-költeménnyel való lezárásának gesztusa még akkor is megkülönböztetett figyelmet érdemel, ha csupán deklarált szándék marad. Lévay az Arany bölcsője után több verset, sőt még egy emlékódát is ír: néhány hónap elteltével a másik nagy pályatárs és barát, Tompa Mihály születésének centenáriuma alkalmából vállalkozik „jubiláris költemény" készítésére. Személyesen ugyan nem tud jelen lenni az 1917. szeptember 28-án tartott rimaszombati megemlékezésen, ám a szülőváros az ő Tompa emléked mű ódájával (LÉVAY 1925, 104-107) ünnepel. Bár az Akadémia és Kisfaludy Társaság pesti díszülésein Lévay viszonylag ritkán vállal szerepet, dicsszónoki fellépéseinek többsége mégiscsak e két tekintélyes köztestülethez köthető. Szívesen teljesíti ugyanis mind az Akadémia, mind a Kisfaludy Társaság kisebb (fővároson kívüli) kommemorációs felkéréseit. Arany szülővárosába, Nagyszalontára két alkalommal is elutazik: 1885. június 6-án a gimnáziumban berendezett Arany-emlékszoba megnyitási ünnepségén szónokol (LÉVAY 1887), 1899. augusztus 27-én a Csonkatoronyban kialakított Aranyemlékszoba „ünnepélyes felavatásán" olvassa fel Az Arany-szoba című költeményét (LÉVAY 1909, 17-20). 1890. augusztus 10-én Csekén Kölcsey Ferenc centenáriumi ünnepélyén, 1894. szeptember 16-án Nagykaposon Erdélyi János emléktáblájának leleplezése alkalmából képviseli beszéddel (LÉVAY 1891; LÉVAY 1896a) és költeménnyel (LÉVAY 1897, 259261, 309-312) az Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot. Ugyancsak a két társaság megbízását teljesíti Tompa Mihály szobrainak leleplezési ünnepélyein: 1896. október 4-én Sárospatakon tart szoboravató szónoklatot (LÉVAY 1896), 1902. június 4-én Rimaszombatban