A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - PORKOLÁB Tibor: Lévay, a dicsszónok

Lévay, a dicsszónok 407 adja elő — „nagy, zajos tetszésre" találva — Tompa szobránál című költeményét (LÉVAY 1909, 65-69). A város főterén álló egészalakos ércszobrot később többször is megverseli: A szobor mellett című költeménye egy 1908. júniusi, A szobor beszél című költeménye pedig egy 1911. júniusi rimaszombati látogatása idején készül. 1898. június 5-én Szekszárdon Garay János szobrát avatja fel orációjával az Akadémia képviseletében (LÉVAY 1898), 1906. november 11-én Miskolcon Szemere Bertalan szobrának leleplezési ünnepélyén olvassa fel Szemere Bertalan szobránál című ódáját (LÉVAY 1909, 191-196). Naplójában így számol be költeményének fogadtatásáról: „Az alkalomra készített költeményemet csakugyan magam mondottam el a nagy közönség előtt, amint láttam, eléggé kedvező hatással, bár se test, se kedély, se hang nem volt nálam rendes, erős állapotban. Számtalan példányban nyomtatták ki csinos alakban, s azonnal osztogatták a jelenlevőknek. En pedig később jó barátaimnak s ismerőseimnek küldöztem, kiknek némelyikétől nemcsak meleg köszönetet kaptam, de legnagyobb »bámulatot« is afelett, hogy az én »életkoromban« ily alkotás telhetett tőlem. Az ünnepélyen és az azt követő lakomán is nagy ehsmerésben részesültem, melynek szinte túlságosan magasztaló kifejezése volt az ahspán által reám mondott pohárköszöntő. — De bármenynyire elhalmoztak is a szeretet és ehsmerés jeleivel, nem igen érzek többé kedvet arra, hogy efféle nyilvános szereplést vállaljak. "(LÉVAY 2001,1/374) A kötelességérzet azonban még egyszer és utoljára fellépteti a dicsszónoki emelvényre: 1908. november 8-án Sajólászlófalván Egressy Gábor emléktáblájának leleplezési ünnepélyén szerepel „rövid, alkalmi magasztaló szózattal" (LÉVAY 1908). November 5-én kelt naplóbejegyzése szerint azért vállalkozik erre a — már igencsak megterhelő — fellépésre, mert egyrészt a megbízás „az »Akadémiától« jön", másrészt „rokonszenves kegyelettel" kívánja „méltányolni" a „személyes jó barát" Egressy „művészi nagy értékét, irodalmi és hazafiúi érdemeit". (LÉVAY 2001, II/ 50) A szónoki szerep iránti vonzódáson és a kivételes rétori adottságokon túlmenően a „kegyeletes tartozásnak" (LÉVAY 2001, 1/309) ebből az érzetéből is következik, hogy Lévay nagy intenzitással és elkötelezettséggel működik közre a századvég és a századelő évtizedeinek kommemorációs szertartásaiban. Már Tompa-emlékbeszédének orátori pozíciója a személyes kötődés hangsúlyozására épül: „itt azt a fenkölt szellemet ünnepeljük, melyhez engem ifjú korom óta legbensőbb szeretet és barátság kötelékei fűztek". (LÉVAY 1896, 620) Erdélyi János emlékezetét felújítva sem mulasztja el megjegyezni: „Jól esik nekem, hogy ezt a részvétet épen én tolmácsolhatom, a ki Erdélyi nemes barátságában évek során át részesültem." (LÉVAY 1896a, 31) Beszédeivel és költeményeivel következetesen igyekszik hozzájárulni egykori pályatársai, barátai kultuszának megalapozásához és intézményes működtetéséhez. Sorra halnak ki mellőle a magyar irodalom Arany-korának nagy képviselői, és így — mindenkit túlélve — a magyar költők „pátriárkájaként", „Nesztoraként" teljesítheti az egyre szaporodó dicsszónoki felkéréseket. 1899. augusztus 27-én Gyulai Pál, Szász Károly és Lévay — „mint Aranynak a régi időből még élő személyes barátai" — együtt képviselik az Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot a szalontai Arany-emlékszoba megnyitási ünnepélyén. (LÉVAY 2001, 1/136) Az 1917. évi Arany-ünnep alkalmából Beöthy Zsolt már „Aranynak egyetlen élő kortársaként" szólítja fel Lévayt a centenárium emlékóda megírására. (VADNAY B. 1921, 8) A legendás idők utolsó képviselőjeként az agg miskolci poéta „élő emlékoszloppá" válik. E tekintélyes státusszal pedig együtt jár a haza „nagy embereinek" intézményes tiszteletét, az emlékező közösség önreprezentációs igényeinek kielégítését szolgáló dicsszónoki feladatkör. A panteonizáció felett ellenőrzést gya-