A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - PORKOLÁB Tibor: Lévay, a dicsszónok

Lévay, a dicsszónok 405 án: nem csupán a Szász Károllyal kapcsolatos emlékszónoki megbízatás teljesítésétől zárkózik el, de annak az emlékódának a megírására sem vállalkozik, amelyet — Széchenyi halálának ötvenedik évfordulójára — 1909 márciusában kér tőle az Akadémia nevében eljáró Heinrich Gusztáv. Nem csupán a „végleg elbúcsúzottnak s elnémultnak" érzett Múzsa miatt aggódik, de Arany János példája is nyomasztja: ,Aztán hogyan is írjon valaki ódát Széchenyiről Arany ódája után?'\LÉVAY 2001,11/68) Végül A czenki sírbolt címmel mégiscsak készít — az akadémiai felkéréstől függetlenül — egy költeményt, amelyről 1910. április 20án az alábbiakat jegyzi be naplójába: A Széchenyi halálára emlékezés alkalmából én is írtam a múlt napokban egy rövid költeményt. Nem való volna az az 'Akadémia' ünnepélyére, amelyre, mint hírlapokban olvasom, Vargha Gyula írta az ódát. Az én versem csak egyéni hódolat akar lenni a legnagyobb hazaß emléke iránt." (LÉVAY 2001, 11/100) A Kisfaludy Társaság ünnepélyes közülésein — a Kazinczy Gábor- és a Tompa Mihályemlékbeszéden túl — két Arany-emlékódával szerepel Lévay. Az elsőt — Arany János emlékezete címmel (LÉVAY 1897, 11-17) — Szász Károly nyitóbeszéde után és Gyulai Pál emlékbeszéde előtt maga adja elő a Társaság 1883. október 28-án tartott Aranyemlékülésén. A másodikat — Arany bölcsője címmel (LÉVAY 1925, 93-96) — 1917. február 11-én Kozma Andor olvassa fel a Társaság centenáriumi Arany-díszülésén. Az immár kilencvenkettedik évében járó Lévay annak ellenére „készséggel tesz eleget" a felkérésének (VADNAY B. 1921, 8), hogy — 1917. január 5-én kelt naplóbejegyzése szerint — súlyos alkotói kétségek gyötrik: , A vers megírásánál erősen éreztette velem a Múzsa, hogy nem akar többé velem barátkozni. Ajándéka most már tartós gyötrelemmel és aggodalommal járt. Nem is lett kielégítő az eredmény. Nem tudok már Aranyról valami érdekes, új húrt pengetni. Mindent elénekeltem már róla, és most észrevéüenül is magamat ismételem. "(LÉVAY 2001,11/381) E két nagy ceremoniális emlékóda között eltelt több mint három évtizedben Lévay négyszer is „énekel" Aranyról: 1899-ben Az Arany-szoba, 1904-ben Arany „Őszikéi", 1907-ben Hoc erat in votis. Vonatkozás Arany hasonló czímű versére, 1916-ban pedig A szalontai temető címmel ír költeményt. E szövegeket az a feltételen csodálat és tisztelet hatja át, amelyről naplóbejegyzései is tanúskodnak: „Mindig Arany tűnik elémbe mértéknek"— írja 1905. július 19-én. „Nem bírok én betelni Arany költészetével. Akárhányszor olvasom, mindig újabb-újabb gyönyört, szinte bámulatos elragadtatást érzek" — lelkesedik 1907. július 24-én. „Minden magyar költő közt az ő műveiben merülök el legnagyobb gyönyörrel és csudálattal" — hangsúlyozza ismét 1908. augusztus 1-én. (LÉVAY 2001, 1/312, 396, 11/32) Visszatekintésében ugyancsak kinyilvánítja: „költőnek is, embernek is ő volt az én eszményképem". (LÉVAY 1935, 28) Aranyhoz való ragaszkodásáról, a nagy költőtárs meghatározó szellemi hatásáról naplójának 1909. október 19-én kelt bejegyzése is sokat elárul: „E napokban Kozma Andor megküldötte nekem Magyar symphoniák című újabb versei kötetét. Első lapjára írta, hogy nekem, »a nagy magyar költőnek«. Kedvesen kellett volna vennem, hogy így ír rólam éppen ő, akit én egyénileg is igazán szeretek, s akit a most zengedező versköltőink közt a legtehetségesebbnek, legértékesebbnek tartok. Azonban megköszönve neki a Egyelmet, kijelentettem, hogy a nagy szó leírásában tollhiba történt, merthogy az igazságnak és a magam ítéletének is megfeleljen, azt a szót nem nagyzzaA