A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - PORKOLÁB Tibor: Lévay, a dicsszónok

Lévay, a dicsszónok 403 A szónok persze tisztában van azzal, hogy hallgatósága politikai szempontból megosztott, azaz nem mindenki azonosul a honszeretetnek ezzel a — nyilvánvalóan aktuálpolitikai kontextusba helyezett — felfogásával. Ezért kényszerül arra, hogy védelmezze és igazolja a józan és bölcs (kiegyezéspárti) patriotizmus — a Kossuth-követők izgató és felelőtlen irányával szembenálló — képviselőit. A genus demons tra ti vumban egyébként tilalmas confirmatio retorikai művelete így tűnik fel például az első Szemerebeszédben: „ Volt ereje és önállósága, nem úszni a zajló árral, se 1861-ben, se az azt követő időkben s népszerűségét martalékul dobni inkább a számtalan nyelvű gyanúsításnak, semhogy az egyszer helyesnek ismert elvek hirdetését, bármily keserű igazságokat foglaltak is magokban, elhallgassa, vagy változtassa. S valóban, a felszínen járó vérmes reményűek, az érzelempohtikusok, a hazaűaskodás árverői következedenséget, meghunnyászkodást vetettek szemére az egykori republicanus miniszternek. Mintha bizony, — miként ő maga oly helyesen mondja — nem két különböző dolog volna, bimi elvvel, mint gondolkodó ember s tanácsolni a hazát, mint hazafi! Amott az elme szabadon alkot; itt az értelemnek tények és körülményekhez kell magát szabnia. O a kettő között különbséget tenni mindig tudott. "(LÉVAY 1870, 6) Dicsszónoki feladatait Lévay ugyan „a tisztelt közgyűlés rendeletébő/ "következő „megtisztelő kötelességként"teljesíti (LÉVAY 1877), ám az ilyen megbízatások nem szükségszerűen járnak együtt a főjegyzői hivatallal. A dicsszónoki felkéréseket Lévay minden bizonnyal szónoki képességei elismeréseként kapja. E képességeket egybehangzóan igazolják a szem- és fültanúk beszámolói, valamint a helyi sajtó tudósításai. Az első Széchenyibeszédről Szűcs Sámuel például ezt jegyzi fel naplójába: „ Végül Lévai Jósef költő, és tanár tartott oratiót, méltót, a' nagyszerű tárgy' fennségéhez, méltót, a' szónok' országszerte ismeretes tehetségéhez. " (SZŰCS 2003, 1/304) A második Szemere-beszédről ez olvasható a naplóban: „A 'még 1869. Januar 18-án, Budán elhúnyt dicső hazánk fia Szemere Bertalan' hamvai, a megállapított programm szerinti ünnepélyességgel eltakaríttattak. [...] A 'gyász ünnepély gyöngyét Lévay Jósef megyei főjegyző, és költő remek beszéde képezé." (SZŰCS 2003, 11/50) A Szemere- és Deákünnepélyekről tudósító Borsod című hírlap 1871. május 4-i és november 8-i számai „megyénk főjegyzőjét" az „ékesen széllé", a „szivet megragadó" és a „lángnyelvű" epithetonokkal ékesítik. A második Deákbeszéd fogadtatásáról pedig így számol be a lap 1877. november 8-i száma: „Már elhallgatott a szónok, de a közönség a beszéd varázshatásától mintegy megigézve hallgatott tovább, s csak később tört ki taps és viharos éljenzésben." Lévay három évtizeden át köztiszteletben álló, sőt közszeretetnek örvendő főjegyzője, majd alispánja Borsod vármegyének. Talán megkockáztatható az állítás: e hosszú köztisztviselői pálya sikeresessége szorosan összefügg kivételes szónoki tehetségével — értve ez alatt mind a beszéd megalkotásával (az inventióval, a dispositióval, az elocutióval), mind pedig a beszéd előadásával (az actióval) kapcsolatos kompetencia fölényes birtoklását. Lévay ráadásul több beszédnemben is jártasnak bizonyul: nem csupán a dicsszónoklatok mestereként tartják számon, de a politikai orátorként is tekintély övezi. Vadnay Tibor — Lévay vármegyei gyakornoka, majd későbbi utóda a főjegyzői székben — például így tekint vissza megyei közgyűlési szónoklataira: „Mikor hazafias meggyőződése szükségesnek tartotta, veleszületett szelíd természetét és békés hajlandóságát is félretéve, fényes szónoki képességeit vitte bele a küzdelembe", és így a közgyűlésen sokszor „az ő döntő felszólalása vitte diadalra az általa helyesnek vallott politikai véleményt". (VADNAY T. 1912, 4) Borsod vármegye 1890. október 10-én — főjegyzői működésének negyedszázados jubileuma alkal-