A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - CSÍKI Tamás: Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében Lévay József életpályájának személyes tapasztalata alapján

Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében 393 mélységesen megveti a „szenvedélytől zaklatott" nép bevonását a politika világába, és ezen túlmenően elutasítja az érdekképviselet, a tömeg társadalmasodásának bármilyen formáját. Nem csupán a szirmabesenyői választókerületben összehívott népgyűlést vagy az utcai tömegeket tartja veszélyesnek, és a fizetésemelést követelő, 1904 áprilisában kezdődő vasutassztrájk miatt „döbben meg", hanem örömmel nyugtázza, hogy a jótékony eső elmosta a vendéglősök országos szövetségének — 1906. szeptember 13-án — Miskolcon tartott kongresszusát. Majd hozzáteszi, „nem kis betegsége korunknak ez a minden oldalon tapasztalható szövetkezés. " A társadalom „apró szövetségekké" töredezésétől és ezzel öszszefüggésben a szabadság „túlhajtásától" tart ugyanis Lévay, ami az állam és a politikai hatalom szilárdságát veszélyeztető „mindenki harca mindenki ellen" kóros állapotához vezet (PORKOLÁB 2001, I. 266, 368). A 19. század végi nemesi (állagőrző) liberalizmus krédója figyelhető tehát meg, ami nemcsak a politikai jogok bővítésének állta útját, hanem a társadalmi csoportérdekekkel szemben feltűnő érzéketlenséget, a tömegakciókkal kapcsolatban ellenszenvet mutatott, és a társadalom egységét az állam erkölcsi tekintélyével kívánta biztosítani. Ennél jóval többet tudunk meg a naplóíró társadalmi csoportokról és az egyénekről vallott felfogásáról, aminek a kifejtésére és saját státusának rögzítésére mindenekelőtt a nyári fürdőélmények adnak lehetőséget. 1894 nyarán Bikszádon tölt három hetet, és a helyi búcsúra sereglő népességről nem épp kedvező képet rajzol: „Tökéletes zsibvásár. Mindenféle házi szükségre valók, nyomorult étel- és italneműek: pálinka, csapra vert savanyúvíz, mellette nagy ecetesüveg, sok ember ember hátán; a zárda közelében ordítozva egy külön csapat, amit ők éneknek neveznek; ott künn vásárolva, lányok és ifjak ölelkezve. Egy nagy juhakolban éreztem magamat, oly kiállhatatlan bűzt terjesztett a juhvaj, mellyel kereskednek, és a hagyma, mely gyaníthatólag kedves csemegéjük. Néhány leány cifra hajfonatával magára vonta a figyelmemet. Híre sincs a sokszor emlegetett oláh szépségnek." A következő évben Thurzófüreden ugyancsak akad megbotránkoznivalója. Egy közös hadseregbeli vak kapitánnyal ismerkedik meg, aki arról panaszkodott, hogy „egy részeg parasztasszony bántalmazta, és a szabad tóban fürdő nejét valami cigány megleste. Az is példátlan, hogy a szabad tóban fürdés férfíaknak és nőknek meg van engedve." Ezenkívül Lévay a napjában „háromszor ruhát váltó hölgyek feltűnési és szereplési" vágyát, valamint a zsidó nők gőzfürdőzési szokásait kifogásolja („némelyikük ékszeresen, karpereccel lubickol a vízben, még udvaroltat is magának... Mert a hölgyecske ügyesen tudja feltüntetni, amit a vízből láttatni akar"). Végül azt furcsállja, hogy az izraelita nők reggelije és vacsorája a szobájukban elfogyasztott egyegy kifliből és egy kis „maguk kotyvasztotta " kávéból áll, s már nem is divatnak, hanem „betegségnek" mondja a nők és a férfiak között egyaránt hódító biciklit és sárga színű cipőt, amit a maga fekete „topánjával" hasonlít össze (PORKOLÁB 2001,1. 36, 49-50, 55-56, 104, 107, 110, 114). Könnyen lehet, hogy a nyugalmazott alispánt (mellesleg agglegényt) feszélyezte a meglátogatott fürdők lazább erkölcse és női világa, továbbá a társadalmi konvenciók talán nem olyan szigorú érvényesülése, amivel szemben a saját társasága, illetve annak pontosan szabályozott rituáléi nyújtottak menedéket. Bikszádon Ilosvay László megyei számvevő a kísérője, és egyszer-egyszer Nagy Imre nyugalmazott törvényszéki bírónál ebédel, akit a következőképpen jellemez: „szűk és szűkölködő létre szorult gentry-nemzedék. Roskadozó falusi lak, elkopott sövénnyel kerített rendetlen udvar, félig-meddig gondozott gyümölcsöskert. Fűzfából teknőt faragó két cigány." Trencsénteplicen a megye alispánját látogatja, és egy kis magyar közösséget próbál