A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - MAROZSÁN Zsolt: Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században

314 Marozsán Zsolt kezésére, akik aztán Sárospatakon is végeztek neki munkálatokat. A későbbiekben a háborús hadszínterek elkerülték a vidéket ezért a hegyaljai várak korszerűsítési munkái nem folytatódtak, esetleg kisebb hiánypótló felújítások zajlottak. Ebben az időszakban egy máig fennmaradt metszet is készült a várról. (1. kép) A kuruc korszak átmenetileg ugyan szükségessé tette a várakat, de azok lezárultával a környék erődítményei feleslegessé váltak, majd mindegyiküket fel is robbantották. Erre a sorsra jutott Tokaj és Sárospatak is. MALOMKŐBÁNYÁSZAT Több vonatkozásban is komplex kérdések együttállásáról van szó a malomkőbányászat esetében. A bányászat maga a nyersanyag kitermelése, iparág a megmunkálása, kereskedelmi tevékenység az értékesítés, nem beszélve az élelmiszeriparral való összefüggésről. Komplexitását csak növeli az a tény is, hogy a malmok háborús időszakokban a lőporgyártásból is kivették a részüket. A Hegyalja köves mesterségei közül a bányászat volt az, mely a régió gazdasági életében betöltött szerepét, a mesterséget űzők létszámát, és szervezeteinek fennmaradt iratállományát tekintve is a legteljesebb, legmeghatározóbb volt. Az építő- és élelmiszeripar helyi- és országos igényeit kielégítő bányász céhek, bányavállalkozások iratai szinte a teljes vizsgált időszakot lefedik és belőlük jól dokumentálható a mára letűnt iparág története. A gyáripar kialakulásához legfontosabb nyersanyag, a szén, valamint az érctartalmú kőzetek hiánya mellett a bányászat hegyaljai meghonosodásának meghatározója az a körülmény volt, hogy a terület hegyei vulkáni eredetűek, így az egész Zempléni-hegység mészben szegény. Eltekintve a középkorban jelentős rudabányácskai aranybányászattól, a környék kevés kaolin, kőpor és mészkő kitermelésétől a Hegyalja legfontosabb bányászati terméke a kő volt, melyet külszíni fejtéssel nyertek. A bányászott kövek andezites, trachitos vagy riolittufás kőzetek voltak. Nagyobb kőbányák voltak Sátoraljaújhely, Sárospatak, Erdőbénye, Tállya, Bodrogkeresztúr és Tokaj környékén, viszont jóformán minden hegyaljai település határában működött valamilyen kőbánya. A sárospataki malomkőbányászat fontos szerepet játszott a régió gazdasági életében. E tevékenységi formát technikája, eszközei egyaránt a kőfaragó mesterséghez kötik, és maga a mesterség a kőfaragás specializálódott formájaként vált általánossá és fontossá a Hegyalja ipartörténetében. Magát a kőbányászatot, s vele a malomkőbányászat technológiáját valószínűleg olasz telepesek hozták magukkal még a 13. század folyamán (ROMÁN 1965, 24). A ma már csak történeti nevezetességként említhető sárospataki malomkőbányászat a Megyer-hegy tetején nyert andezitből termelte és szállította messze földre a híres, úgynevezett hasított malomkövet. A bánya már a 16. századtól működött, és több kisebbnagyobb részből állt. Kezdettől fogva földesúri birtok volt, és Perényi Péter tulajdonlása idején került a sárospataki uradalom érdekkörébe, a 17. század derekára pedig kialakult a bánya üzemeltetésének gyakorlata is. A bánya és az uradalom között fennálló gazdasági kapcsolatokat a felek között a bányák jövedelmének megosztásával kapcsolatos iratokon keresztül lehet feltárni. 1665-ben alakult meg a bányászgazdák érdekvédelmi szervezete a bányászcéh. Onnan kezdve közösen viselték a bányanyitás, karbantartás, működtetés költségeit, és a céh volt elszámolási viszonyban az uradalommal. A bányász céh Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek levéltárában és kézirattárában található irataiból kiderül, hogy a céh már 1625-ben is vezetett jegyzőkönyveket. Következő említése 1712-ből származik, amikor is a „a Collegium