A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

RÉGÉSZET - MISKOLCZI Melinda: A Herman Ottó Múzeum régészeti kutatásai 2010

A Herman Ottó Múzeum régészeti kutatásai 2008 265 valamint egy markánsan jelentkező (15. századhoz köthető) pusztulási réteget is. A templom szentélyétől D-re, valamint a templomhajó D-i oldala előtt azonosítani tudtunk egyegy, a templom építését és így a tereprendezést megelőzően itt állt ismeretlen funkciójú, és teljesen visszabontott korai kőfal csekély maradványát is. A templom É-i előterében feltártunk négy, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás pénzeivel keltezett rétegekbe ásott, 17-18. századi temetkezést is. Ezek a reformátusokhoz kapcsolható temetkezések közvetlenül a templomhajó É-i fala előtt kerültek elő. Azaz megállapíthattuk, hogy a templom körül az 1980-as évek végéhez köthető szintsüllyesztéskor a 15. századig minden régészeti réteget megsemmisítettek. Szintén a templomkert É-i területén a 15. századi rétegek alatt egy igen vastag (15-25 cm) habarcsos járószintet tártunk fel melybe két 50 cm átmérőjű cölöplyuk mélyed. Ezek az objektumok talán a templom egyik átépítési periódusához kapcsolható állványrendszert tarthatták. Más elképzelések szerint esetleg egy, a templom É-i oldalához utólagosan hozzáépített faépület szerkezeti elemének részlete lehetett. Funkciója csakúgy, mint a habarcsos padlóé sajnos nem kerülhetett meghatározásra. A templomhajó É-i támpillérei között, egy kis kutatóblokkban megtaláltuk az épület legkorábbi (14. századi) építési periódusához tartozó templomfalat, ill. annak alapozását is. A templom körül középkori temetkezések maradványait, nyomait viszont nem találtuk. Ez az érdekes helyzet az egyházi épület plébánia funkciójának kérdésességét veti fel, és több elméleti válaszlehetőséget is kínál. Sajószentpéter, Református Nagytemplom külső homlokzatainak falkutatása (Simon Zoltán-Gál-Mlakár Viktor) A sajószentpéteri református templom első ismert és egyetlen középkori említései 1409ből és 1412-ből származnak. A Szent Miklós tiszteletére szentelt templom a 16. század közepén kerülhetett a reformátusok birtokába. A többször megismétlődő török-tatár dúlást követő újjáépítése a 17. század végére helyezhető. A korábbi tatarozások során minden korábbi vakolattól maradéktalanul megfosztott külső homlokzatok falkutatása során három középkori és egy újkori építési periódust sikerült elkülönítenünk egymástól. A legkorábbi építési periódusban használt törtkő jellegzetes, zöld színű, igen gyenge minőségű terméskő volt. Tisztán e kőből épített falszakaszokat a hajó É-i és D-i homlokzatának nagy részén meg lehetett fogni. A jellegzetes, zöldes színű falszövetbe eső nyílások kivétel nélkül utólagosnak bizonyultak, így a puszta falszöveten kívül semmiféle korhatározásra alkalmas részlet nem került elő. A második építési periódusban, vörös, és barna színű homokköveket használtak falazó anyagul. Teljes egészében ebből az anyagból épültek a hajó támpillérei, a nyugati hajófal, a teljes torony és annak támpillérei. E periódusból származnak a hajó D-i és É-i kapujának körtetagozatos kőkeretei, a D-i előcsarnoktól K-re eső kicsiny, csúcsíves hajóablak és természetesen a torony valamennyi nyílása. Ezek közül azoknak párhuzamai, melyek értékelhetőek, a 15. századra utalnak. A harmadik építési periódusban már vegyesen használták a két fajta kőzetet. Ez a falazó anyag jellemző a teljes szentélyre és a vele egybeépült, tehát egyidős sekrestyére. E harmadik építési periódus idejét a jellegzetes késő gótikus ablakok (egy ilyet a D-i hajófal K-i harmadába is bevágtak, alighanem egy korábbi ablak helyén), a boltozatindítások csonkjaiból kikövetkeztethető bonyolult szentélyboltozati forma (hálóboltozat) és a reneszánsz részletek (sekrestyeajtó, sekrestyeablak) alkalmazása a 16. század első negyedére helyezik. A következő jól megfogható építési periódus már újkori: a hajó falkoronáinak helyen-