A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Szabó István: A Herman Ottó Múzeum észt grafikai gyűjteménye

már a háború után végzett első nagy grafikusnemzedék: Ilmar Torn (1921-1999), Vive Tolli (1928), Allex Kütt (192l-l991), Avo Keerend (1920), Olev Soans (1925-1995), Alo Hőidre (1916-1993) is az ötvenes évek tematikai kötöttsége alól felszabadulva, együttesen robbantak be a kulturális kapcsolatait külföld, illetve nyugat felé is építgetni kezdő Szovjetunió művészeti életébe. A Szovjetunióban kialakult, a művészeti életet jelentős mértékben meghatározó köztársasági seregszemlék, az úgynevezett dekádok, amelyeken egy-egy köztársaság az egész Szovjetunió nyilvánossága előtt mutathatta meg elért eredményeit mind művészeti (irodalom, zene, tánc, népművészet, képzőművészet), mind nemzetgazdasági alkotásaikat prezentáló kiállításokon, rendezvényeken, egymás eredményeinek azonnali adaptálására is kitűnő alkalmat biztosítottak. Tematikai és technikai megoldásaikkal az észt grafikusokat az élvonalban értékelték. A személyi kultusz idején a munkásember-ábrázolások sablonjait csak úgy lehetett valamelyest elfogadhatóvá tenni, hogy abszolút tökéletes és precíz grafikai ábrázolás mellett kötelezték el magukat, illetve igyekeztek újabb és újabb, de mindig a tökéletességig kimunkált grafikai eljárásokat, ábrázolási formákat kitalálni. Az akkor ötven-hatvanas évjárat ezeken a kötelező elvárásokon edződött, s amikor a hatvanas évektől immár fantáziájukat is megeresztve jelentkeztek, olyan csapatot alkottak, amely azonnali áttörést eredményezett. Ettől az időtől számíthatjuk nemzetközi hírüket, s ettől az időszaktól datálódik a rájuk figyelő, belőlük akaratlanul is jócskán táplálkozó közvetlen szomszédaik sikere is. Még egy fontos intézkedést szeretnénk ismertetni, adalékul az észt grafika történetéhez, illetve ahhoz, hogy a helyi észt vezetés miként tudta hasznosítani a maga javára a központi direktívákat. A szocialista igazgatási rendszer centralizációs doktrínája alkalmazásukban igen hasznosnak bizonyult. Nem a központi ellenőrzést, a diktátumot szolgálta, hanem a közös feladatok eredményesebb megoldását. Ez kiállítások szervezésére, a müvek értékesítésére, s bizonyos mértékig közös munkára is szorítkozott. A sokszorosított grafika technikája a választott alap illetve eszközök szerint változik. Az elkészült lapok esztétikai hatását befolyásolja, hogy a művész magas- vagy mélynyomású eljárás mellett dönt, rézlemezt, linóleumot vagy fadúcot használ, karcolja, vési, rajzolja a motívumokat. Ki-ki több hagyományos és új megoldásból válogathat egy-egy munkájához, amelyet saját műtermében, saját elképzelése szerint alakít. Az alkotás önálló és szubjektív. Az észt Művészeti Alap a komoly gépeket, felszerelést igénylő sokszorosítás műveleteit centralizálta. Az ötvenes években létrehozott központi műhelyben a művészek kiváló szaksegédlettel készíthették el az eredeti dúcok alapján levonataikat, amelyekből meghatározott számú példányt az Alap azonnal meg is vásárolt. A műhely mellett fenntartott grafikaraktárban minden itt lehúzott lapból őriztek néhány példányt kiállítási-kutatási célokkal. Innen kerültek ki azok a Képzőművészeti Szövetség által rendezett kiállítások, amelyek nemcsak a szovjetköztársaságokban, de külföldön, így Magyarországon is képesek voltak az észt grafikáról teljes áttekintést adni. A műfaj erősségéről a hatvanas évek végén jó néhány szembeötlő tény tanúskodik. Említsük csupán az 1972-es esztendőt példaként, amikor is a Velencei Biennálén az egész Szovjetuniót észt grafikusok képviselték. Hasonló sikereket értek el a litván és lett képzőművészek is, nemzeti hagyományaiknak megfelelően, más-más műfajban megerősödve. Ezek a sikerek tették lehetővé, hogy a balti művészek rendszeresen összemérjék elért 426