A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)
Szabó István: A Herman Ottó Múzeum észt grafikai gyűjteménye
Az iparművészet hatalmas erővel vett részt az észt nemzeti hagyományok bemutatásában, megőrzésében. A néprajzosok által begyűjtött, múzeumok őrizte szőttesek, hímzések, régi viseleti darabok alapján modern textíliát, különleges ékszereket, kiegészítőket terveztek, amelyekkel mind az öltözék, mind a lakásbelső vonatkozásában kielégíthették a piacot. Az észt iparművészet egyes ágazatának népi alapokról induló fejlődése, huszadik századi alakulása, nemzetközi rangja önálló elemzést igényel. Képzőművészetükben a figuralitás, a felismerhető motívumkincshez való ragaszkodás, a közérthetőbb ábrázolás szintén az észt nemzeti öntudat erősítését szolgálta. Nem mondhattak le a vizualitás óriási hatásáról nemzetük létjogosultságának elismertetéséhez, művészetükben mindig jelen volt a politikai oppozíció valamilyen formája. A festők, grafikusok ez irányú tevékenysége szorosan kapcsolódott a 19. századi észt értelmiség nemzetteremtő elképzeléseihez, a népi kultúra tradícióinak, tárgyi és szellemi hagyományainak nagy gyűjtő mozgalmához. Ahogy megszületett az első Kalevipoeg-összeállítás, szinte azonnal megjelentek képi ábrázolásai is. Az új kiadások mindig új illusztrációkat, a történelmi koroknak megfelelően új közelítéseket eredményeztek. A polgári köztársaság idején fellendülő, a nyugat-európai stílusokra figyelő képzőművészetet a szovjetkorszak kezdetétől kanonizált szocialista realista követelmény szabályozta. Ám az észteknél a realizmus mindig is egy tartalmi aktualitás és egy viszonylag modern kifejezési forma ötvözetét jelentette. Kihasználva az agitatív lehetőségeket, művészetük szinte mindarról tudósított, ami az észt földön történik, a paraszti munkától kezdve a gyárakban folyó tevékenységen át az űrkutatásig. A paraszti hagyományok, a folklór alapján igen sok meseés népdal-illusztráció született, amelyeknél a környezet, a viselet darabjai tradicionális hűséggel készültek. A hatvanas években a kelet-európai országokban mind politikai, mind kulturális téren érzékelhető nyitás az észteknél is azonnali reakciót váltott ki. Ekkor vált nyilvánvalóvá az évek óta megjelenni képtelen underground-tendencia, amely részben a szinte tökéletesre csiszolt mesterségbeli felkészültséggel, a kortársi áramlatok felszívott és azonnal adaptálható készségével ugrásra kész állapotban várta a lehetőséget. Hasonlóan a magyar viszonyokhoz, elsősorban a grafika terén jutottak lehetőséghez. Kiváló lapjaik szuggesztivitását nagyban fokozta speciális észt karakterük. Olyannyira, hogy a nemzetközi kiállítások „szovjet" anyagából azonnal kiváltak, megkülönböztethetők voltak az észt munkák. Az 1960-as évek második felére az észt grafika mind az össz-szövetségi, mind a külföldi seregszemléket figyelembe véve egymás után aratta sikereit. Nemcsak kollektív kiállításokon falra került egységes és jó színvonalú anyag-együttesek váltottak ki elismerést, de több egyéni produkció is. A háború előtt indult, illetve a háború idején már művésszé érett generációt képviselő Evald Okas, 1 8 aki festő és grafikusként egyaránt kiemelkedő személyisége az észt művészeti életnek, Nyugat-Európában, Japánban, Amerikában tett utazása és kiállítása révén a világ nyilvánossága előtt is sikerrel mutatkozott be. Sikersorozatát hamarosan Lenin-díjjal s a „Szovjetunió népművésze" címmel honorálta a szovjet állam. De mellettük, illetve velük egyidejűleg a két világháború nagy művészképző iskolájából, a tartui Pallas Művészeti Intézetből indult „nagy Öregek", az 1974-ig alkotó Günther Reindorf (1889-1974), az első szovjet bélyegterveket készítő, aprólékos technikájú grafikus, Aino Bach (1901-1980), a páratlan szépségű lírai akvatinta lapok mestere, a kitűnő humorú fametsző, Richard Kaljo (1914—1978), és a tanulmányaikat 18 Evald Okas (1915) 425
