A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Pirint Andrea: Lukács Imre (1926-1997) képzőművészeti hagyatéka

miskolci képzőművészeti szférának. Noha igyekezett részt venni a művészeti körök munkájában, s egy-két alkotással rendszeresen benevezte magát csoportos kiállításokra, mindig is bátortalanul, a háttérben meghúzódva képviselte saját magát. Önmagukban véve sajnos a tárlatokra beadott és beválogatott munkái sem okozhattak revelációt, mivel azok - a reprodukált katalógusok tanúsága szerint - egy bizonyos, nem is az ő igazi sajátosságait tükröző stílusirányban fogantak. Minthogy egyéni bemutatkozásra sohasem adódott alkalma, mindvégig rejtve maradtak munkásságának ösztönből fakadó és előremutató eredményei. Summa summárum: Lukács Imre ismeretlen művész. Örömei és gyötrelmei születése pillanatában elrendeltettek. 1926. április 19-én látta meg a napvilágot a Miskolctól akkor még különálló Hejőcsabán. Tisztviselő édesapja és háztartásbeli édesanyja ugyan szerény, de annál bensőségesebb életteret biztosított nővére és az ő számára. A szeretetteljes családi légkör szüleinek 1971-ben bekövetkező haláláig meleg burokként vette körül. Ebben a közegben töltekezett, gyűjtött erőt a gyaníthatóan születési rendellenességből fakadó hormonális betegségével szemben folytatott véget nem érő küzdelemhez. A család támogatását élvezve választott magának komoly, felelősségteljes hivatást, s a mai Budapesti Műszaki Egyetem elődintézményét elvégezve okleveles vízépítő mérnökké lett. De akkor is számíthatott a szülői támogatásra, midőn a kedvtelésnek induló képzőművészi ambíció egyre nagyobb méreteket öltött. Lukács Imre közel egy időben indította el mérnöki és művészi pályáját. 1951-ben állt munkába a Vízépítő Közlekedési Építő Vállalatnál, első datált munkája pedig 1952ből való. Az évszámmal ellátott öntudatos szignó is jelzi, hogy a már gyermekkorában is szívesen rajzolgató fiatalember ekkortól foglalkozik tudatosan a képi közlésmóddal. Az ötvenes évek elején készített darabok jó szemű rajzolónak, de részletekbe menő minuciozitásukkal inkább csak lelkes műkedvelőnek mutatják az alkotót. Alig múlik el azonban néhány év, és hatalmas fejlődés regisztrálható. Munkáinak kompozíciói értően átgondolttá, előadásmódja levegősen festőivé válik. A röpke idő alatt bekövetkező meredek felívelés mindenképpen külső segítséget feltételez. A Kovács Gergely által megírt életrajz Imreh Zsigmonddal, Meilinger Dezsővel - mint egykori középiskolai tanáraival valamint Seres János szabadiskolájával való kapcsolatról lesz említést. Kereste tehát a lehetőségeket, hogy mesterektől tanulhasson, hogy műkedvelőből maga is művésszé válhasson. A három mester háromféle utat kínált, s bár a fiatal Seres lényeglátó valóságmegragadása bizonyára hatással volt rá, a Meilinger-féle naturalizmus és az Imreh Zsigmond-i lírai természetszemlélet - legalábbis kezdetben - ösztönzőbbnek bizonyult. Az ötvenes évek termésén ez a kettősség fut végig: nagymunkának szánt vásznain a naturalista kidolgozottság szabályait követi,

2 spontán képei ugyanakkor kötetlen nagyvonalúsággal rögzülnek. Ösztönösségüknél fogva ez utóbbiak hordozzák az eljövendők ígéretét. A családi tűzhely melegéről fentebb nagy hangsúllyal szóltunk. Okkal tettük ezt, mivel Lukács Imre munkásságának egy erőteljesebb, a kezdetekben különösen domináns, ám később is nyomon követhető vonulatát pszichologizálja meg a jó értelemben vett elszeparálódás. Hejőcsaba Bezerédj utcájának 4. számú háza, annak udvara és kertje alkotta azt a mikrokozmoszt, amiben önként és boldogan merült el, s ahol félelmek nélkül próbálgathatta szárnyait az önmegvalósítás terén. Itt készített munkái a legendás Nagy Balogh-i zárt világ szándékolatlan reminiszcenciái. A lakás szegletei, berendezési tárgyai 2 Pl. Látkcp a cementgyárral, 1953. (olaj, vászon; 70x90 cm) Kovács Gergely tulajdona. Fotó: HOM Képzőművészeti Adattára A.2009.1. 2/ SN850216; Csendélet újhagymával, 1955. (olaj, vászon; 56x61,5 cm) Kovács Gergely tulajdona. Fotó: uo. 2/SN850559. 380