A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Pirint Andrea: Lukács Imre (1926-1997) képzőművészeti hagyatéka

és lakói, az otthon talált szegényes kellékekből (nippekből, cserepes virágokból, termésekből) kreált kompozíciók, kint a kerekes kút és az udvart benépesítő háziállatok számtalanszor, de mindig másképp megörökített látványa nyújtotta a meghitt témákat, amiken keresztül művészi előadásmódját pallérozhatta. Ez a miliő optimális közeget biztosított az induló művészember számára, hiszen gátlások nélkül, az ő egyéni árkádiájában való önfeledt elmerültségben képezhette magát. A meditációra, mélyreható ön- és valóságvizsgálatra sarkalló egyéni „művésztelep" mellett erőteljes iskolázottságot nyújtott maga a természet is. Vízépítő mérnökként 1951-től mintegy kilenc éven át folyamatos kiküldetések szólították a magyar vidékre, s a rendszeres bükki kirándulások is rengeteg inspirációval gazdagították. A táji szépség mindenfelé tálcán kínálta magát, s ennek helyszíni rögzítése során egy újabb munkamódszert sajátított el: az alapos megfigyelés helyett a látvány gyors és lényeglátó megragadását. A két „iskola" mintegy kiegészítette egymást, s vitte előre a friss és könnyed pillanatfelvételek irányába. A mesterek közül Imreh Zsigmond tanításának tulajdonítunk nagy szerepet. Miskolc meghatározó művészegyénisége számos festőt, rajztanárt és széles műértő közönséget nevelt a városnak 1928-cal kezdődő, több mint három évtizedes pedagógusi működése során. Tanítványai úgy emlékeznek rá, mint szigorú, ámde segítőkész, kevéssel sokat mondó, mindenkit türelmesen és önzetlenül segítő mesterre, aki számára a diákok fejlődése valódi örömforrás volt. Biztosra vehető, hogy Lukács Imréhez magánemberként is közel állt Zsiga bácsi, s talán emberségbeli hitelessége is felerősítette művészetének hatását. Imreh Zsigmond látás- és előadásmódja felismerhetően plántálódik át Lukács Imre munkásságába. Palackokból és gyümölcsökből komponálódó csendéletei, figura nélküli tájképei, utcarészletei a mestert idéző meleg és széles simításokból tevődnek össze (1. kép).

3 A művészetbeli felszabadulás és magára találás folyamatát Tokaj jelentős mértékben gyorsította fel. A városka mint építészeti ékszerdoboz, mint természeti kincsestár és mint plein-air hagyományú, jókedvű művésztelep egyszerre hatott. Lukács Imre itt készült, általunk ismert munkái 1961 és 1963 közé datálódnak.

4 Többnyire gouache-sal, tintával, temperával dolgozott. Ezen eszközökkel felszerelkezve kereste fel a 60-as évek közepén Pécs müvésztelepét is. Baranyai és zempléni pillanatképei egy tőről fakadnak. A nagy motívumoknak csak elvétve helyet adva, elsősorban az apró, ám nem kevésbé magával ragadó szépségeket ragadta meg: az esős utca hangulatát, az összeérő és egymást takaró házak szerkezeti logikájának szépségét, a háztetők ritmusát, egy-egy épület szegletét (2. kép).

5 Megválasztott motívumai és felvételeinek izgalmas látószöge jó szemmel megáldott, kifinomult vizualitással, magabiztos színérzékkel s már egyéni elképzelésekkel bíró művésznek mutatják. Tokaj, Pécs s mellettük - ugyancsak a 60-as évek közepén - Dunaújváros is, művésztelepeik miatt váltak utazásai célpontjává. Az alkotótáborok újabb és újabb lendületet adtak számára, felgyorsítva művészi fejlődését, gazdagítva témaköreit. A magyar városok sorában Szeged is kiemelt szerepet játszott Lukács Imre életében, ám ez egy 3 Csendélet, 1961. (olaj, karton; 24,5x27,5 cm) Kovács Gergely tulajdona. 4 A tokaji művésztelep fennállásának tizedik évfordulója alkalmából készített csoportkép tanúsága szerint Lukács Imre 1964-ben is részt vett a telep munkájában. A fényképfelvétel Rézművcsné Nagy Ildikó tulajdona. 5 Tokaji városrészlet, 1963. (tempera, karton; 28x39,5 cm) Kovács Gergely tulajdona. 381