A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Tarczai Béla: Fotográfia és társadalom. Fényképalbumok a Herman Ottó Múzeum Fotótörténeti Gyűjteményében

az arc- és személyfelvételek méreteit, s ezek elnevezését határozta meg. Legnépszerűbb volt a 6 x 9 cm-es vizitkártya. Az ennél kisebb képet mignonnak, a nagyobbat - kb. 16 x 12 cm - kabinetnek, a még nagyobbat houdoimak nevezték. Disderi szabadalmának fontos eleme volt az a fényképezőgép, amely egy lemezre egyszerre négy vizitképet tudott készíteni. A vizitkártya igen népszerű volt. Ezt - amint nevéből is kitűnik - sokáig névjegyként is használták a kor szokásainak megfelelően. Az albuminpapír nagyon vékony volt, és hajlamos a kunkorodásra, érzékeny a sérülésekre. Ezért a mesterek ezeket a képeket vastag kartonra ragasztották. Ezzel a kép nemcsak időtállóvá vált, hanem alkalmas lett a többcélú felhasználásra is. Az első időkben (1850-60 körül) a fényképek hátlapja üres volt. így pl. a vizitkártyára rá lehetett írni az üzeneteket, ajánlásokat vagy fontos adatokat. A fényképező vállalkozók nemsokára felfedezték a sima hátlapokban rejlő reklám lehetőségeit: így született meg a verzó, a fénykép hátlapjára nyomtatott, sokszor művészi igényű grafikák divatja. A verzók a fénykép készítőjére és szolgáltatásainak körére vonatkozó adatokat is tartalmaztak. A kartonra ragasztott, és különféle eljárásokkal színessé, tetszetőssé tett fotókat - a rajtuk ábrázolt személyektől függetlenül is - meg kellett őrizni: azok értéket jelentettek, értékes csecsebecsének számítottak, tehát nem lehetett őket eldobni. A fénykép megjelenése új szokásokat is létrehozott. Családtagok, barátok, ismerősök szívesen és gyakorta ajándékozták el arcképeiket, a megajándékozottak pedig szívesen megőrizték, gyűjtötték ezeket a tetszetős darabokat. A képek értékét növelte az ábrázolt személyekhez fűződő érzelmi kapcsolat. A társadalmi érintkezés rendjében egyegy családnál meglehetősen sok kép gyűlhetett össze. Gondoskodni kellett tehát ezek megfelelő elhelyezéséről, megőrzéséről, egyben a kényelmes nézegetés, bemutatás lehetőségéről is. Ez az igény vezetett a fényképalbumok használatának divatjához. Az album fogalmát a 19. század embere az ókori Rómától örökölte. Ott albumnak nevezték azokat a fehérre festett táblákat, amelyekre a hatóságok rendelkezéseiket kiírták. A fehér színt jelentő szó semlegesnemű alakja, az album tehát a modern fogalom őse. Mai alakjában az album összefűzött lapokat jelent, amelyekre valamiféle képeket, a mi esetünkben fotókat helyeznek. Az első fotóalbumot Fox Talbot, a negatív-pozitív eljárás feltalálója készítette The Pencil of Nature (A természet ceruzája) címmel, 1844-ben, s ebbe eredeti táj- és természetfotókat ragasztott be. Ilyen típusú albumnak tekinthető a miskolci Szinay István fényképes beszámolója az 1878-as nagy árvíz pusztításairól, eredeti fotókkal. Mint az előzőekből kitűnik, a megőrzendő fényképek vaskosak, súlyosak voltak, ezért az albumok formáját is ehhez kellett igazítani. Emellett megjelent olyan igény is, hogy a mutogatásra is szánt eszköz önmagában, megjelenésében is tetszetős legyen, tehát bárki megfelelő komolysággal vegye a kezébe. így születtek meg az egyedi tervezésű, iparművészeti értéket is jelentő, könyvkötészeti teljesítménynek is jelentős fényképalbum típusai: az elhelyezendő képek nagyságához igazodó méret, a bőrrel vagy bársonnyal bevont, masszív fedőlap, a fedlap sarkain fémből készült díszítések, középütt a családi címer vagy a tulajdonos névbetűinek bevésésére szolgáló veret, erős karton betétlapok, a képek méretének megfelelő ablakokkal és zsebekkel, hogy a képeket szükség esetén cserélni is lehessen. A fényképkészités technikai feltételei az idők folyamán módosultak, tökéletesedtek. A 19. század végére az albuminpapírt más, könnyebben kezelhető anyagok váltották fel. Nem kellett a fényképeket ezek után feltétlenül kartonra ragasztani. A tömegigényeket 338