A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Tarczai Béla: Fotográfia és társadalom. Fényképalbumok a Herman Ottó Múzeum Fotótörténeti Gyűjteményében

FOTOGRÁFIA ÉS TÁRSADALOM Fényképalbumok a Herman Ottó Múzeum Fotótörténeti Gyűjteményében TARCZAIBÉLA A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 1996. évi XXXIII-XXXIV. kötetében megjelent egy dolgozatom a fotográfia és társadalom kölcsönhatásainak vizsgálata körében a fényképkészítési és felhasználási szokásokról. Ebben csak futólag említhettem meg a fényképgyüjtés és -megőrzés sajátos formáját, az albumot. Most alkalmam van erről a témáról részletesebben is írni, így ez az összefoglalás az 1996-os munka folytatásának, kiegészítésének is tekinthető. A 19. század nagyszerű találmánya, a „fotográfozás" hivatalos születésnapjának is elfogadott 1839. augusztus 28-30-a után, minden kétkedés és gáncsoskodás ellenére, rendkívül gyors fejlődésnek indult. A következő évtizedekben a Daguerre és Niepce által feltalált módszer, a dagerrotípia, számos gyengesége miatt lassan elsorvadt, és helyette a Fox Talbot szabadalmán alapuló negatív-pozitív eljárás lett a fejlődés alapja. 1871ben a papírnegatívot felváltotta az üveglemez, majd 1887-től a celluloid alapú tekercs és síkfilm. A társadalom az új vizuális élményt nyújtó képalkotó eljárást hamar befogadta. Az újdonság iránti természetes érdeklődés mellett hamar felismerte a fénykép hasznosságát is. A fénykép közszükségleti cikk lett, azzá tette viszonylagos olcsósága, hitelessége, méretének tetszés szerinti változtathatósága, a sokszorosítás lehetősége, és nem utolsósorban az elkészítés módjának bárki számára megtanulható módja. Az említett tulajdonságok ismeretében a fogyasztók egyre újabb igényekkel léptek fel, a fénykép termelői pedig iparkodtak ezeket az igényeket kielégíteni. így születhetett meg a fénykép ajándékozásának, gyűjtésének, megőrzésének divatja is. Néhány mondat erejéig vissza kell térnem a bevezetőben idézőjelben használt „fotográfozás" szóhoz. Ezt az 1897-ben, a tekintélyes Természettudományi Társulat által kiadott kézikönyv címlapjáról vettem kölcsön, érzékeltetni akarván, hogy a szakma terminológiája miként alakult az idők folyamán. Az új találmány elnevezését a magyar szóhasználat a francia és a német szakirodalomból vette át. A francia vonal a tudományosan hangzó ógörög eredetű fósz = fény birtokos esetéből (fótosz) vezette le a fogalmak elnevezését. Daguerre eljárását a magyar közönség Zimmermann Jakab piarista tanár német nyelvből fordított változatában ismerhette meg. A könyvecske előszavában már megjelent a „Lichtbild" magyar megfelelője, a „fénykép", 1840-ben. Ettől kezdve az irodalom és a hétköznapi nyelv mindkét változatot használja, a „fotográfozás" viszont kiment a divatból. 1850 táján két fontos technikai újdonság jelent meg, s ezek a további fejlődés szempontjából is meghatározók lettek. Evrard-Blanquart (1800-1872) angol kémikus elkészítette a tojásfehérjéből, zselatinból és keményítőből álló emulziót, az albumint, Eugene Disderi (1819-1869), III. Napóleon udvari fényképésze pedig kitalálta és szabadalmaztatta a műtermi portréfényképezés sablonrendszerét, ami többé-kevésbé ma is él. Ez a rendszer 337